NNCL560-3A2V2.0 BENEDEK ISTVÁN Varázslás és orvoslás az azték, maya és inka birodalomban ı Gyorsuló id Sorozatszerkesztı Sík Csaba Vekerdi László ı Magvet Kiadó, Budapest Részlet a Mandragóra, avagy az orvosi gondolkodás története címő, a Gondolat kiadásában megjelenés elıtt álló mővelıdéstörténeti munkából © Benedek István, 1976 MEZO-AMERIKAI MAGAS KULTÚRA ÉS EGY NAGY TÉVEDÉS Sehogy sem értettem – tudniillik középiskolás koromban, földrajzórán – Közép-Amerikát. A térképen oly picinek látszik az északi és déli óriás- földrészek közötti kesze-kusza földnyelv, hogy alig akartam elhinni: ez is valami. Tanárunk megmagyarázta, hogy a Tehuantepeci-öböltıl a Panama-csatornáig tart Közép-Amerika, és földtanilag semmi köze két hatalmas szomszédjához, mert azoknak hegységei vetıdéssel keletkeztek, az övéi viszont győrıdéssel; nem is olyan régóta függ össze egymással a három szárazföld: csak valamikor a harmadkorban szőnt meg Közép- Amerika sziget lenni. Hogy jobban megértsük, tenyerével a térképen letakarta Közép-Amerikát, és akkor két hatalmas, független földrésznek látszott Észak- és Dél-Amerika, aztán két tenyerével ezeknek a partvidékét fedte el, mire Közép-Amerika egységes szigetvilággá változott a közelében levı Nagy- és Kis-Antillák szigetvilágával, vagyis Kubával, Jamaicával, Haitivel stb. Ez így valamivel érthetıbbnek tőnt, és tanárunk azt is mondta, hogy bár a térképen kicsinek látszik az összekötı híd a két nagy földrész közt, azért ne becsüljük le a méreteit: a Tehuantepeci-öböltıl körülbelül olyan messzi van a Panama-csatorna, mint tılünk Madrid. Így egy pillanatra egységnek látszott a közép-amerikai szigetvilág, de amikor a hegy- és vízrajzi térkép helyett a politikaira tértünk át, egyszeriben még jobban összekuszálódott minden. Kiderült, hogy a Tehuantepeci-öböl semmit sem választ el, mert fölötte is, alatta is Mexikó van, ugyanígy Panama csatornája is csak képletes vonal: ez a két ország semmibe sem veszi a földrajzi határokat, átnyúlik egyik földrészrıl a másikra. És közöttük öt kis ország húzódik meg: Guatemala, Honduras, Salvador, Nicaragua, Costa Rica, amelyek 1821-ig a spanyolok kezében voltak, azóta kivívták önállóságukat, és hol szövetséget kötnek, hol háborúban állnak egymással; és a tarka szigetvilág: egy része önálló, más része francia, holland, angol, dán gyarmat, protektorátus – vagy épp felszabadulóban... Lemondtam arról, hogy megtanuljam a leckét, és talán jól is tettem, mert mire megtanulom, kitör egy forradalom, kötnek vagy megszegnek egy szövetséget, kiőznek egy gyarmatosítót – már nem is érvényes, amit tanultam. A régészek aztán igazolták iskoláskori aggályaimat: az idı hosszában nem használható a Közép-Amerika elnevezés. Átjáróház volt ez a terület, nagy kultúrák jövés-menésének folyosója, és ezek a kultúrák egyáltalán nem méltányolták a földrajzi határokat. Texastól – amely csak 1835-ben függetlenítette magát Mexikótól, 1845 óta tartozik az USA-hoz – Mexikón és a középamerikai államokon túl messze lenyúlik Dél- Amerikába, Columbiába, Peruba, sıt Chilébe az a terület, amelyen egymást követték az ısi kultúrák, ennek északi felét a régészek jobb híján Mezo-Amerika néven emlegetik. Egy kivételes tájékozottságú svájci író-utazó, Hans Leuenberger jól áttekinthetı összefoglalást közöl az ısi kultúrák fejlıdéstörténetérıl. Adatai fıként Mexikóra szorítkoznak, de ez lévén a központ, könnyen kiegészíthetjük a perifériás eseményekkel. Mintegy húszezer éve kezdıdött a nomád törzsek bevándorlása Ázsiából Észak-Amerikába, további tízezer év során egyre délebbre jutnak, elérik Mexikót is. Idıszámításunk elıtt ötezer körül vadászó és győjtögetı életmódot folytatnak, földmővelés még nincs, újabb kétezer év múlva faluközösségek alakulnak kezdetleges földmőveléssel. Az idıszámításunk elıtt 1700-tól 100-ig terjedı tizenhat évszázadot preklasszikus kultúrának (mások archaikus korszaknak) nevezik: viszonylag fejlett technikával kultúrnövényeket termesztenek – fıként kukoricát –, a kézmővesek mővészi megmunkálású edényeket és szobrocskákat készítenek, a táncjelenetek és zenészek ábrázolása rituális kultuszra utal, a temetkezés is szertartásosan történik. Megindul a kereskedelem. A politikai vezetés a papság kezében van. A korszak végén kezdetét veszi a nagymérető templomok és piramisok építése. Az idıszámításunk elıtt 150-tıl i. sz. 850-ig tartó szakaszt klasszikus korszaknak vagy Teotihuacan kultúrának nevezik. Leuenberger szerint Teotihuacan az ókori Görögországéhoz hasonló szerepet játszott Mezo- Amerikában; ezt a nézetét nem osztom, csak közlöm. A nép, amelyik e kultúrát – az ıslakossággal együtt – kialakította, az olmekok népe, akik a Mexikói-öböl északkeleti részébıl nyomultak dél felé Guatemaláig, északon Mexikóvároson túl. Városokat építenek, és rengeteg piramist. „Monopolista teokratikus” államformában élnek, vagyis az állami apparátus a papság kezében van, a parasztok és kézmővesek félig-meddig rabszolgák, a kereskedık szabadabban mozognak, de minden vagyon és hatalom az államé. Isteneiket – tőzisten, esıisten, termékenység isten stb. – nagy táncos ünnepségeken imádták, mővészi szobrokon ábrázolták. Halottaikat szertartásosan temették vagy hamvasztották. Szakrális épületeik elhelyezése alapos csillagászati megfigyelésekre vall, ismerték a naptárt – ebbıl a korszakból származik a híres Nap-kapu –, a hieroglifákat és a számjegyeket, valamint „feltehetıen a füvekkel való gyógyítást is”. Falfestményeik és díszes kerámiáik a rituális kultúsz számára készültek. Birodalmuk nagysága majdnem elérte Európa területét. Tulajdonképpen keveset tudunk errıl a kultúráról, amely a 9. században elsorvadt, szinte hangtalanul elenyészett. Annyit tudunk, amennyit a kiásott kövek árultak el vagy sejtetnek; és még sok kiásatlan kı van, tehát a jövı hozhat újabb ismereteket. Az orvostudomány szempontjából be kell érnünk az idézett szerény mondattal a „füvekkel való gyógyításról”, és még egy egészségügyi adatunk van: a koponya deformálásának szokása. Újszülött korban lécek közé szorították a koponyát, miáltal elöl lelapult, hátrafelé csúcsosan kinyúlt. Más kultúrák is fejlıdtek a közelben, így erre az idıszakra esik a maya kultúra palenquéi korszaka, de az ı világuk nem hanyatlott még le – róluk késıbb. Teotihuacan városát is, kultúráját is a toltékok és „barbár” chichimekek vették át, s nem hagyták veszni: beolvasztották saját kultuszaikba, de, bár iparmővész készségük magas színvonalú volt, Leuenberger szerint ık is, majd az ıket követı aztékok is „nagy elıdeik kulturális vívmányait csak úgy magukra aggatták, mint valami díszruhát”. De úgy látszik, beletanultak a díszruha viselésébe, hiszen ık vették át késıbb a maya kultúrát, ık alkották az inkák birodalmának törzsét is. Egyelıre keresztül-kasul harcoltak egymással, és sorra megsemmisítették a régi vonásokat. Körülbelül akkor, amikor nálunk I. István király a pogány Magyarországot bekapcsolta Európa kereszténységébe, Mexikóban egy legendás fıpap-király uralkodott, Kecalkoatl, amíg ıt is el nem őzték. És amikor nálunk a tatárjárás pusztított, Mexikóban „a toltékok teokratikus-militarista birodalmát az aztékok hasonló jellegő impériuma váltotta fel”. Papi és arisztokratikus uralom továbbra is, de új istenséggel: az embervéren élı Huicilopocstlival, akinek nevében gyilkolják és dolgoztatják a környékbeli törzseket. Közben ráérnek – ugyancsak a környékbeliek munkaerejével – ismét városokat és óriási piramis-templomokat építeni, nagy mővészettel. Egyik városukat Leuenberger egyenesen a mexikóiak Athénjének nevezi, mivel „egy magasrendő szellemi kultúra központjává vált”. Errıl a magasrendő szellemi kultúráról még lesz egy-két szavunk. Párhuzamosan Guatemala és Honduras területén, majd a Yucatan- félsziget ısrengetegében kifejlıdött egy másik magasrendő szellemi kultúra: a maya birodalom. Eredete visszanyúlik az idıszámításunk elıtti évezred homályába, fénykora és bukása egybeesik a többi mexikói kultúrbirodaloméval. Nem tudni, mióta ismerték a mayák a csillagok járását, a számjegyeket és a hieroglifatikus írásjegyeket, a kıfaragás, szobrászat, iparmővészet, falfestészet és építészet valóban magasrendő mővészetét, valamint a pontos idıszámítást, mindez készen volt a 8. században, és nem sokat változott az alatt a fél évezred alatt, amikor Palenquéból Csicsen Icába helyezıdött át a szellemi és hatalmi központ. A maya kultúra népszerő ismertetıi alig találnak eléggé elragadtatott szavakat mőveltségük dicsıítésére. „Felemelkedtek az elvont gondolkozás csúcsára” – olvassuk például, vagy: „Csak csodálhatjuk és dicsérhetjük ennek a nagy civilizációt alkotó népnek bámulatos bölcsességét és hihetetlen racionalizmusát.” Továbbá: „A fennhéjázó Európa még ujjain számolt, amikor az ısi mayák matematikusai bevezették a zéró fogalmát, és végtelenül nagy számokkal operáltak. Hát nem csodálatos ez?...” Valóban csodálatos, különösen, ha megfeledkezünk arról, hogy a fennhéjázó Európának ekkor Homérosza, Eukleidésze, Arisztotelésze volt, ha a zérót nem ismerte is, továbbá hogy milyen eredményekhez jutottak a mayák matematikai tudásukkal? Naptárt készítettek, ami szép teljesítmény, de ügyes csillagászok Mezopotámiában ezt már jóval korábban is megtették; kiszámították, hogy a világ teremtése idıszámításunk elıtt 5041 738 évvel történt, továbbá ilyen bölcs megállapításaik voltak: „A mayák például azt tartották, hogy az, aki Imis napján születik, zavaros és bolond; aki Ik' napján, az állhatatlan; aki Ak'bal napján, szegény lesz; aki K'-an napján, az bölcs, és Kimi napján jönnek a világra a gyilkosok...” Valóban csodálatos, hogy egy „nép”, amelyik – mondjuk – kétezer éve szellemi életet él, a szellemiségnek mindössze ilyen magaslatára jut el; a fennhéjázó európaiak kétezer év alatt egy kicsit többre mentek... Joggal lehet az ellenkezıjén is csodálkozni: hogy egy „nép”, amely ennyire primitíven babonás, mégis pontos naptárt tudott készíteni. A nép szót azért tettem idézıjelbe, mert a maya kultúrának semmi köze nincs a néphez; erre még késıbb visszatérek. A maya birodalmat nem a spanyolok rombolták le, széthullt magától. Belsı viszály, dinasztikus küzdelmek, az elnyomott törzsek lázadásai és szökései, a toltékok és aztékok támadásai, pusztító járványok és éhínségek, a sajátos termelési mód, amely a kihasznált kukoricaföldek elhagyásával járt – így a városoktól egyre távolabb került az új termıföld –, az uralkodó osztály és a kizsarolt dolgozók közt egyre mélyülı szakadék: mindez arra vezetett, hogy a benyomuló spanyolok csak szétzilált nyomait találták a hajdani maya birodalomnak, amelynek területén most az aztékok uralkodtak. Az aztékok „magukra aggatták” elıbb a teotihuacani kultúra maradványait, aztán a leigázott és magukba olvasztott toltékok kultúráját, végül a mayák kultúráját, tehát a maguk harcias módján ık is kulturált nép voltak. A leigázott tollékok beolvasztása nem ment egészen simán: titokban még mindig imádták szelíd istenüket, Kecalkoatlt, és visszatérésére vártak; ennek a reménységüknek utóbb nagy szerep jutott Cortez hadjáratában. Az aztékok a szokásos mexikói recept szerinl nagyszerő városokat és impozáns piramis-templomokat építetlek; ezeken zajlott vérengzı istenük kultusza. „Istenségük, Huicilopocstli, a vérengzı Napisten, csak akkor világítja meg a földet, ha emberszíveket ehet, és vért ihal. Nem elégedett meg azzal, hogy papjai az oltárok elıtt garmadával tépték ki az emberáldozatok szívét, hanem kedves népét szakadatlanul harcra tüzelte, hogy emberszívvel és embervérrel jóllakhassék. Valósággal az isteneiket tápláló emberáldozalokra építették az aztékok egész életrendjüket, amelynek alapvonása a kegyetlenség és a hısiesség volt.” Megjegyzendı, vérengzı istenüket és szokásaikat örökölhetlek a mayáktól is: a mayák ugyanis jó élvággyal megették ellenségeiket, sıt ha idejük volt rá, elızetesen fel is hizlalták ıket, miként Valdivia kapitánnyal és néhány társával történt, akiket egy hajótörés maya fogságba juttatott. Mégsem kell a hagyományok átvételére gondolnunk: e tekintetben Közép-Amerika törzsei és népei nem különböztek egymástól. A lerombolt maya városok helyébe az aztékok három káprázatos várost emeltek, köztük Tenocstitlan a legpompásabb: egy tó közepén épült fel. Ebben lakik II. Montezuma, a korlátlan hatalmú uralkodó, vele az arisztokrácia és a papság – a birodalom vezetıi. A város cölöpökre épült, akár Velence, a tó partján két másik városban (Tezkukó és Tlakopan) két másik uralkodó székel az udvartartásával, mert hármas szövetség agyaglábán és leigázott, munkára és adófizetésre kötelezett indián törzsek laza halmazán terpeszkedett a birodalom. A legendás történelem nagy súlyt helyez egy jóslatra, amely réges- régen megjövendölte, hogy idıszámításunk szerint 1519-ben szakállas katonái élén visszatér Kecalkoatl isten, letaszítja trónusáról a vérengzı Huicilopocstlit, felszabadítja az elnyomott népeket, és eltörli a föld színérıl az aztékok harcias birodalmát. Bár felette valószínő, hogy a jóslat utólagos koholmány, annyi bizonyos, hogy az elnyomott toltékok és más törzsek titkon remélték valamiféle megváltó eljövetelét – például Kecalkoatl istenük személyében –, és az aztékok ugyanígy féltek ettıl. Az aztékok uralkodója, II. Montezuma király ugyanolyan babonás volt, mint egész népe, és amikor lovaik hátán, mennydörgı fegyvereikkel a tenger felıl megjelentek a szakállas spanyol martalócok, nem kellett semmiféle jóslat ahhoz, hogy a király is, népe is azt higgye Cortezrıl: Kecalkoatl isten személyesen jött el a végsı leszámolásra. Így történt, hogy a konkisztádor átmenetileg isten lett. Aki sem mint konkisztádort, sem mint istent nem tiszteli, annak is el kell ismernie, hogy kitőnı katona volt Cortez, bátor harcos és okos stratéga, maroknyi züllött csapatával világtörténelmi hadmőveletet hajtott végre. Ügyes diplomata is volt, szükség esetén fondorlatos és álnok. Ellenfelei és barátai egyaránt számíthattak kíméletlenségére, hajthatatlan elszántságára, vakmerı csalafintaságára. Alkalmas volt arra, hogy történelmet csináljon. Nyomban átlátta, milyen hasznot húzhat isteni szerepébıl, ki is használta, ameddig lehetett. A leigázott törzsek szemében felszabadító volt, tehát segédcsapatokat szervezett belılük. Montezuma azonban, minden babonás ijedelme dacára, nagyobb hatalom ura volt, hogysem egy csapásra leszámolhasson vele – tehát barátságot és engedékenységet színlelve közeledett hozzá. Montezuma a Napistennek kijáró tisztelettel, pompás ajándékokkal fogadta. „Montezuma egyik unokaöccse néhány napi járóföldre elébük sietett, és egy félig szárazon, félig vízen épített városban találkozott velük. Drágakövektıl ragyogó kerevetét rabszolgák hordozták, kísérı személyzete pedig tisztára söpörte a földet, mielıtt a fıúr kiszállott és Cortezt üdvözölte. 1519. november elején a spanyolok Iztapalába, a fıvároshoz közeli városba értek, 1519. november 8-án hajnalban pedig útnak indultak Mexikó (Tenocstitlan) felé. Egy töltésen haladtak: ez olyan