[tiboru] KONTEO Harminc befejező összeesküvés-elmélet Göncöl Kiadó – 2016 ISBN 978 963 9183 90 2 Göncöl Kiadó, Budapest © Tóth Tibor, 2016 Minden jog fenntartva. A kiadó írásos engedélye nélkül tilos a kiadvány egészének vagy részleteinek mindennemű másolása és reprodukálása, beleértve a fényképezést, fénymásolást, hangfelvételt, valamint a digitális adatfeldolgozást és -tárolást. A Konteóblog olvasóinak 1. RÉSZ Földön, vízen, levegőben A világítótorony rejtélye A skóciai Eilean Mór-szigeten található világítótorony őreinek furcsa esete nem tartozik a magyar nyelvterületen agyonbeszélt történetek közé, ezért úgy vélem, sokakat érdekelhet a sztori, még akkor is, ha 116 évvel ezelőtt történt, ráadásul jó messze tőlünk. A nyom nélkül eltűnt emberekről szóló históriák igazi konteós alaptémát szolgáltatnak, elég csak a Konteó 1-ben megjelent, immár klasszikusnak számító Mary Celeste-féle rejtélyre utalnom. A mostani, harmadik kötetből sem hiányozhat egy jó kis borzongató tengeri történet, amely a konteókra és a megmagyarázhatatlan eseményekre különösen fogékony britek körében ugyanolyan ismert, mint a híres kísértethajó sztorija. 1. A helyszín Skóciában járunk, a Külső-Hebridáknak nevezett szigetcsoport legnyugatibb csücskén, amely a Flannan Isles (skót-kelta nyelven a Na h-Eileanan Flannach) nevet viseli. Az itteni legnagyobb sziget a körülbelül 18 hektáros Eilean Mór (igen, a gael nyelvben is van ékezetes betű), amelyet talán helyesebb lenne kopár sziklának nevezni, de ki akarná ezzel megsérteni skót barátainkat? A sziget élővilágát főként madarak jelentik, az emlősök képviselőjeként pedig néhány kedélybeteg, az emberek által úgy kétszáz éve véletlenül betelepített patkánycsalád rágcsálja rezignáltan a trópusinak jóindulattal sem nevezhető növényzetet, és fosztogatja a madárfészkeket. A környék egyetlen építménye egy 88 méter magas szirten álló, 1899-ben átadott, 23 méter magas világítótorony, amelynek konstruktőre egy Dávid Alán Stevenson nevű skót (naná, majd angol) építész volt. Anyaggyűjtés közben jöttem rá, hogy Dávid Alán barátunk nem akármilyen családból származott: már az apja és a nagyapja is világítótornyok tervezésével és építésével foglalkozott, akárcsak az öccse, nagybátyja és legalább három kuzinja. Ha jól számoltam, a Stevenson család körülbelül százhúsz ilyen építményt hagyott az utókorra szerte Skóciában. Ha arrafelé járnak és olyan, a XIX. század közepéről-végéről vagy a XX. század első feléből származó világítótornyot látnak, amit nem ennek a családnak valamelyik tagja tervezett, máris valami gonosz összeesküvésre gyanakodhatnak. Az már csak irodalmi hab a mérnöktortán, hogy a sokak által szeretett Robert Louis Stevenson (tudják: A kincses sziget, Dr. Jekyll és Mr. Hyde, A fekete nyíl, s a többi szerzője) is Dávid Alán unokatesója volt. Ahogyan azt említettem, a világítótorony fényét 1899 decemberében gyújtották fel először, s ugyanezzel a lendülettel oda is telepítettek egy háromfős csapatot, bizonyos William Ross (34), James Dúcát (43) és Thomas Marshall (28) személyében. Ez a három legény, azaz egy legény és két családapa az üzemeltető, az állami kézben levő Northern Lighthouse Board, vagyis az Északi Világítótorony Testület alkalmazottjaként szép pénzért vállalta, hogy az elkövetkező három évet ezen a külvilágtól elzárt helyen, egymás kizárólagos társaságában tölti, s a tornyot rendeltetésszerűen működteti. A három férfi már korábbról ismerte egymást, s egybehangzóan ügy nyilatkoztak, hogy nem látják akadályát az együttműködésnek. Volt még egy negyedik alak is, bizonyos Joseph Moore, aki egyfajta állandó helyettesként állt készenlétben: az volt a feladata, hogy rendkívüli esemény, illetve szabadságolás esetén beugorjon valamelyikük helyett. Más források szerint Moore az állandó őrök közé tartozott és Marshall volt a helyettes, de szerintem ez részletkérdés, nem is rugózom rajta. December hetedikén becuccoltak és lepakolták a készleteket. Az avatásra érkezett szolid tömeg (cirka tíz fő) nyolcadikén elhagyta a szigetet, s a három úriember nekilátott a dolgos hétköznapoknak. Teltek-múltak a hetek és hónapok, a világítótorony és személyzete tette a dolgát, ahogy a munkaköri leírásokban az minden bizonnyal szerepelt. Valamikor 1900 ősze folyamán Ross megbetegedett, s helyette Donald McArthur (40) ugrott be, aki aztán decemberig ott is maradt. 2. A rendellenesség A megnyitástól számított egy éven keresztül minden a legnagyobb rendben folyt, mígnem 1900. december 15-én este egy Philadelphiából Skóciába tartó gőzös, a Holman kapitány által irányított Archer (más források szerint Archor) ügyeletes matróza azt jelentette a fedélzetmesternek, hogy az Eilean Mör-i világítótorony nem üzemel. Szerencsére a tenger viszonylag nyugodt volt, a kormányos is elég jól ismerte az ottani vizeket, úgyhogy nem történt semmi rendkívüli. Az Archer továbbhaladt, noha biztosan anyáztak egy jót, sűrűn felemlegetve a szárazföldi patkányok fel– és lemenőit. Amikor másnap beérkeztek az obani kikötőbe, azért biztos, ami biztos, jelentették az anomáliát a révkapitányságon, ahonnan az információt rögtön továbbították is az üzemeltető felé. A Northern Lighthouse Board (a továbbiakban: NLB) illetékese jegyzőkönyvezte az eseményt, majd megnézte az előjegyzési naptárat, amelyben az állt, hogy a szokásos utánpótlást, a karácsonyi ajándékokat és a csereembert szállító hajó legközelebb négy nap múlva, december húszadikán fogja felkeresni a szigetet. Úgy volt vele, hogy egy ilyen apróság miatt most nem küld soron kívüli ellenőrzést, majd húszadikán kérdőre vonják őket, hogy mi volt a probléma. A legendásan hajósbarát skót időjárás azonban közbeszólt. A szárazföld és a sziget között ingajáratban közlekedő Hesperus csak karácsony másnapján, december 26-án tudott kihajózni, fedélzetén a macskajajtól szenvedő legénységgel, a hídon pedig a szokottnál is morcosabb kapitánnyal, James Harvie-vel (más források szerint Harvey). Amikor dél körül lehorgonyoztak, meglepődve tapasztalták, hogy a szokásokkal ellentétben a három őr közül egyik sem üdvözli őket a mólón állva. További furcsaságokat is észrevették: a zászlórúdon nem lobogott a minden hajókikötéskor kötelező módon felhúzandó Union Jack, a stégen nem voltak kikészítve az elszállítandó ládák és a világítótorony konyhájának kéményén sem gomolygott füst. Harvie kapitány bosszúsan megfújatta a hajókürtöt, melynek hangjára a legrészegebb toronyőr is azonnal felébredt volna, de a világítótorony továbbra is néma maradt, csak a méltatlankodva a levegőbe emelkedő sirályok, lundák és viharmadarak ezreinek rikácsolása vegyült a sziklákon megtörő hullámok zajába (hogy költői képpel is szolgáljak a kedves olvasóknak). Joseph Moore (remélem, emlékeznek, ő volt a negyedik, a készenlétben álló őr) csónakba ugrott és kicsit szorongva kievezett a partra. Ő sem volt az a kifejezetten absztinens alkat, de elképzelhetetlennek tartotta, hogy három kollégája úgy beivott volna Krisztus Urunk születésnapját ünnepelve, hogy ilyen mértékben fittyet hányjon a szabályzatra, ostoba módon kockára téve állását és családja egyedüli bevételi forrását. Azt eddig nem mondtam, hogy a három őr még tíz szájnak is enni adott: hármójuknak összesen hét gyereke, két felesége és egy gyűrűs menyasszonya volt. 3. Az üres sziget A világítótoronyhoz érve Moore megállapította, hogy minden ajtó és ablak csukva van. Zárat ezekre nem szereltek, elvégre a besurranó tolvajok felbukkanásának valószínűsége egy lakatlan szigeten kisebb, mint egy rendőrségi fogdán. A lakórészbe lépve látta, hogy ott senki nincs. Kisietett a szikla tetejére, ahonnan beláthatta a teljes szigetet, de egy lelket sem észlelt. Mivel a domborzati adottságok és a komolyabb növényzet szinte teljes hiánya miatt egy közepes kutya sem maradhatott észrevétlen, rosszat sejtett és visszaszaladt a partra. Itt heveny integetéssel és kiabálással jelzéseket adott a már lehorgonyzott hajónak, ahonnan perceken belül további két tengerész érkezett, majd hármasban láttak hozzá a világítótorony alapos átfésülésének. Hogy mit találtak? Hát ez az, hogy szinte semmit, amiből következtetni lehetett volna arra, hogy hová tűnt a három ember. Az ágyak szépen be voltak vetve, előírásos tisztaság, a torony órája megállt, a tűzhely hamuja hideg volt. A bútorok a helyükön, egy kivétellel: az egyik konyhai szék felborulva hevert az asztal mellett, amelyen kiszáradt kenyérszeletek voltak és egy darab, szemre kicsit romlottnak tűnő sült hús. A jelzésre használt tükrök és lámpaburák előírásszerűén meg voltak tisztítva és kifényesítve, a 140 ezer kandelás lámpa olajtárolója csurig töltve üzemanyaggal. A három vízhatlan, viaszosvászonból készült tengerész-kezeslábas közül az egyik (McArthuré) a szekrényben volt, kettő hiányzott, ami arra engedett következtetni, hogy az egyik őr e ruhadarab nélkül hagyta el az épületet. Megtalálták a toronynaplót is, amelyet a főnök (James Dúcát) lelkiismeretesen vezetett. Az utolsó bejegyzés 1900. december 15-én kelt, délelőtt 09.00 órakor, s mindössze annyi állt benne, hogy minden rendben, az idő szép, a viharnak vége, a tenger nyugodt. Ezen kívül még egy kicsit elmaszatolódott pár szót is látni lehetett, de akkor nem tulajdonítottak neki túl nagy jelentőséget, amúgy is a torkukban dobogott a szívük az izgalomtól. A meglehetősen erős ibizai és krétai hídfőállásaink ellenére nem vagyunk tipikus tengeri nagyhatalom, de kalózos- tengerészes könyveket mindannyian olvastunk már és tudjuk, hogy a hajósok az átlagnál is fogékonyabbak a kísértethistóriákra, és betegesen irtóznak minden megmagyarázhatatlan eseménytől. Nos, a Hesperus legénysége sem jelentett kivételt e szabály alól: miután még egyszer eredménytelenül végigkutatták a nem egészen 0,2 négyzetkilométeres szigetet, fogták magukat és gyorsan visszahajóztak a szárazföldre, ahol egymás szavába vágva számoltak be a tapasztaltakról. A kiválasztottak tiltakozása ellenére Harvie kapitány öt embert a szigeten hagyott: ők szó szerint tűvé tettek mindent olyan nyomok után kutatva, amelyek segíthettek volna megérteni, mi történt a fárosz őreivel. Tudom, hogy nem mindenki érzi/érti ezt a 18 hektárt vagy a 0,2 négyzetkilométert, ezért elmondom, hogy ez nagyjából 22focipályányi terület, ilyet úgyis egyre többet látunk. Ha az olvasó kertes, családi házban lakik, akkor inkább úgy magyaráznám, hogy körülbelül 50 ezer négyszögöl, azaz mondjuk 400 átlagos magyar építési telek. Ha pedig gazdálkodó és holdakban könnyebben el tudja képzelni: a 18 hektár az 31 kataszteri hold. Szóval nem egy Kelet-európai-síkság, na. 4. A nyomozás Miután a Hesperus visszatért embereit alaposan kihallgatták, az NLB vizsgálóbizottságot küld a szigetre, melyet maga Robert Muirhead, a cég területi igazgatója és főfelügyelője vezet. Robert ráadásul mindhárom eltűntet ismerte, s anno személyesen folytatta le velük a felvételi interjút (mert bizony ez sem új személyzetis találmány ám). A főfelügyelő lelkiismeretessége Skócia-szerte ismert. Végigjárta a sziget minden zegzugát, mindent kézbe vett, és mindent újból átnézett, de egy információ kivételével semmit sem tudott hozzátenni ahhoz, amit Moore és kollégái már megállapítottak. Ez az egyetlen kivétel a toronynapló, amelynek utolsó oldalán (emlékszünk, ugye?) Moore valami homályos, nehezen olvasható félmondatot is látott, amivel nem nagyon foglalkozott. Nos, Muirhead már jobban ráért, ezért nekiveselkedett és a „tenger nyugodt, a vihar elmúlt” szavak után azt olvasta a papíron, ugyancsak Ducat kézírásával, hogy