Heller Ágnes A filozófia radikalizmusa GUTENBERG TÉR A GOND-CURA ALAPÍTVÁNY SOROZATA SOROZATSZERKESZTÕK HÉVIZI OTTÓ KARDOS ANDRÁS VAJDA MIHÁLY Heller Ágnes A filozófia radikalizmusa GOND-CURA ALAPÍTVÁNY BUDAPEST, 2009 A kötet megjelenését a Lukács György Alapítvány támogatta. © HELLER ÁGNES, 2009 © GOND-CURA ALAPÍTVÁNY, 2009 Tartalom 1. elõbeszéd Vajda Mihály: Levél Áginak születésnapjára 7 2. elõszó 19 3. 1003 tézis a filozófiáról I. rész 25 II. rész 61 III. rész 148 4. vallomás a filozófiáról Bevezetés 201 I. rész 207 II. rész 263 III. rész 369 5. függelék Vajda Mihály: Lehet-e a filozófus az Emberiség funkcionáriusa? 439 5 Elõbeszéd vajda mihály levél áginak születésnapjára Kedves Ági! Eredetileg nem levelet akartam írni; valami elemzéssze- rû emlékezést a Budapesti Iskolának arról a korszakáról, melyben e könyv három szövege íródott. Hangsúlyozom: a korszakról akartam írni, nem a szövegekrõl. A szövegek a szememben dokumentumok, melyeket még összehason- lítani sem érdemes, még kevésbé elemezni õket – magu- kért beszélnek, és szerintem sok szempontból nagyon is érdekesek, jóllehet valószínûleg mindenkinek valami mást mondanak. Két dolog közös bennük: mind a három a filo- zófiáról szól, s egy sem jelent meg közülük magyarul (ide- gen nyelven is csak a Te szövegeid közül az egyik). Bizto- san nem érdektelen több mint harminc év után elolvasni õket. De, ismétlem, nem a szövegekrõl, hanem azokról az éveinkrõl akartam írni, melyben megszülettek. Teszem is rögvest, röviden legalább, ugyanis az elmúlt pár hétben, melyet azzal töltöttem, hogy hozzákészülõdtem az emlé- kezés megírásához, nagyon elbizonytalanodtam. Nem az emlékeimet illetõen; azt nem bántam volna, ha az az 1972 és 1977 között nekem íródott töméntelen sok levél, melyet elolvastam, némileg korrigálja az emlékeket. Megtanultam 7 már nem bízni amúgy is rossz emlékezõtehetségemben. Csakhogy abból, amire emlékezni vélek és emlékezni sze- retnék, a levelek, ha egyáltalán, alig-alig valamire utalnak. Szerettem volna a hozzám írott levelek tükrében megbi- zonyosodni emlékeim helytállóságáról vagy korrekcióra kényszerülni õket illetõen. Több mint két hétig olvastam Tamás Gazsi, Arató Andris, Fekete Jancsi, Paul Breines, Kurt Wolff, Duczynszka Ilona, Marinella D’Alessandro, Laura Boella, Karl Klare, aztán a vége felé Hedwig Ort- mann, Renate Prenzel leveleit, hogy csak azokat említsem, akikkel igen sûrû levelezésben álltam; s ha a levelek egy része nem is volt érdektelen, feszültségeinkre, konflik- tusainkra – egyetlen Gazsi-levelet leszámítva – még csak utalás sem történt. Ez nagyjából azt jelenti, hogy – talán Gazsit leszámítva – barátainknak sem én, sem más közü- lünk semmit nem említett leveleiben azokról a közöttünk beállott – most egyelõre maradok ennél a szónál – feszült- ségekrõl, melyek megülték valamennyiünk kedélyét. Azért bizonytalanodtam el, s választottam a szubjektívabb mû- fajt tehát, mert nagyon nem szeretek kizárólag az emlé- kezetemre hagyatkozni. Értek már kellemetlen, sõt, még kellemes meglepetések is. Minthogy a hozzám írott leve- lek elemzése mint módszer ezúttal nem vált be, ezért nem lett emlékezõ elemzés, valami objektívebb, hanem levél. Sebaj. Most már csak az a kérdés, hogy miért írom ezt a levelet. Hát tudom én? Egy 34 évvel ezelõtt íródott szö- vegemet mégsem nyújthatom át ünnepélyesen születésna- pi ajándékként! Nem baj az, ha az olvasó érzékeli, milyen kontextusban születtek ezek a szövegek. De mi van, ha Te egészen másképp látod az összefüggéseket? Erre sem tu- dom a választ. S fõképpen, mielõtt még nekifognék a hely- 8 zetre emlékezésnek, le kell szögeznem, fõképpen a magam számára, hogy nem a filozófiát, a filozófia helyzetét vagy feladatát illetõ kettõnk közötti nézeteltérések vezettek a feszültségekhez. Még az sem lehetetlen, hogy az adott pil- lanatban egyikünk sem volt tisztában azzal, hogy itt egy- általán nézeteltérésrõl van szó. De jó lenne tudni, hogy miért is íródtak ezek a szövegek! S milyen sorrendben? Azt hallom, Te azt írod, hogy én elolvastam a tézisekbe szedett változatot, nagyon nem tetszett nekem, s ezért ír- tad át folyamatos szöveggé. Ôszintén szólva, én egy folya- matos szövegre vélek emlékezni, de hát… S tudni kelle- ne, hogy az én szövegem vajon válasz-e a Te szövegeidre? Vagy a Tieid válaszolnak az enyémre? Biztos azonban, hogy mindezen szövegek egy, az Iskolán belüli feszült lég- körben születtek, megeshet, a tisztázás szándékával. Hogy a két évvel késõbb íródott A marxizmus és Kelet-Európa. Levélféle barátaimnak tényleg a dolgok tisztázásának szán- dékával született, azt tudom – jóllehet az erre történõ uta- lásokat nem publikáltam már a Magyar Füzetekben sem. De, mondom, nem a filozófiát illetõ nézeteltérések okozták a feszültségeket. Persze azt sem állítom, hogy a konfliktusok csakis a gyakorlati élet-döntések vagy nem- döntések különbségébõl adódtak. Az a hat év, melyben a barátok, ismerõsök többnyire segítõ szándékú levelei íródtak, életünk szempontjából nagyon is meghatározó jelentõségû volt. Talán Feri érzékelte csak igazán már az 1972-ben bejelentett „vizsgálatot” megelõzõen, hogy a Korčula keltette hullámok csupán látszatra csitultak el, hogy miután használhatatlanokká váltunk a párt „liberáli- sabb” szárnya számára is, bármikor, ha szükségük lesz rá, „beáldoznak” bennünket. Ne felejtsük el, Lukács, aki vé- 9 delmet jelentett a számunkra, nem élt már. S 1972 végén eljött a „beáldozás” ideje. Hogy miért látták így, azt nagy- jából tudjuk; errõl azonban nem szeretnék írni, a kutyát sem érdeklik ma már ezek a párt belharcaival összefüggõ történetek. Azt viszont csak az ördög tudja, hogy mit akar- tak velünk? Csak nem gondolták, hogy bárkit is meg fog- nak gyõzni a szövegeikkel? Ha viszont elmúlnak a pártbeli viharok, majd csak elsimítják az ügyet – gondolták; meg- üzenték Duczynszkával, hogy csak szépen fogadjuk el a fel- kínált szubaltern állásokat, elõbb-utóbb majd felmentenek a bejárási kötelezettség alól. Nekünk viszont már elegünk volt az elvtársakból, elegünk volt az egészbõl, s ezzel fel- vetõdött a „Hogyan is éljünk tovább?” kérdése. Kompro- misszumot nem kötünk, ez mindannyiunk számára axióma volt – kellõképpen utáltak is bennünket érte, mármint az értelmiség; többségük nagyon jól megvolt az Aczéllal kö- tött kompromisszumaival. Félre ne érts: ma is helyesnek tartom, hogy nem kötöttünk kompromisszumot. Ha az ember konfliktusba keveredik a hatalommal, akkor ne hát- ráljon meg (te jóságos ég, micsoda patetikus mondat, utá- lom, de valamiért mégis igaznak érzem); amibõl azonban nem következik, hogy a magyar értelmiségiek többsége kvázi „lefeküdt” volna a hatalomnak; egyszerûen kerülték a konfliktust, amire a késõ kádárizmusban megvolt a lehe- tõség. Meglehetõsen egyedül maradtunk, annál is inkább, mert a „Lukács-óvodával” való szakítás is alig elõzte meg idõben a korszakot: az is ’72-ben történt, még az év elején. Feri sziklaszilárdan meg volt gyõzõdve róla, hogy nincsen más kiút: el kell innen mennünk; én meg semmiképpen nem akartam elmenni. Hogy a maradni akarásom mellett nevetséges érveket is felhoztam, azzal nagyon is tisztában 10