Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Irodalomtudományi Doktori Iskola Fajt Anita "Embernek maga Istenre való hagyása" Huszti Szabó István Paradicsomkertecskéje és Szenci Fekete István Lelki nyugosztaló órákja doktori értekezés Témavezető: Dr. Font Zsuzsa Szeged 2017 Tartalom I. 1. A dolgozat célkitűzései ............................................................................................ 3 I. 2. Eszmetörténeti kontextus ......................................................................................... 5 I. 3. Műfajtörténeti kontextus .......................................................................................... 9 I. 4. Fordításelméleti és -történeti kontextus ................................................................. 16 II. 1. Johann Arndt ......................................................................................................... 22 II. 2. Paradiesgärtlein ................................................................................................... 32 II. 3. Huszti Szabó István .............................................................................................. 40 II. 4. A német és magyar kiadás összehasonlítása ......................................................... 43 II. 5. Bél Mátyás kiadásának körülményei .................................................................... 50 Exkurzus – Die Gottsuchende Seele .............................................................................. 52 II. 6. A fordítás elemzése ............................................................................................... 55 II. 7. A fordítások összefoglaló értékelése .................................................................... 94 III. 1. Heinrich Müller ................................................................................................... 97 Exkurzus – Quirinus Kuhlmann és a Poetischer Andachtklang.................................. 103 III. 2. Nicolaus Müller brassói kiadása ........................................................................ 114 III. 3. Szenci Fekete István .......................................................................................... 120 III. 4. A Lelki nyugosztaló órák ................................................................................... 126 III. 5. A német-magyar kiadás összehasonlítása ......................................................... 128 III. 6. A fordítás elemzése ........................................................................................... 134 III. 7. A fordítás összefoglaló értékelése ..................................................................... 145 Birken-exkurzus........................................................................................................... 146 IV. Összefoglalás ......................................................................................................... 152 V.1. Szakirodalmi bibliográfia .................................................................................. 154 V. 2. Paradiesgärtlein-bibliográfia ........................................................................... 165 V. 3. Geistliche Erquickstunden-bibliográfia ............................................................ 177 VI. Függelékek .......................................................................................................... 181 2 I. 1. A dolgozat célkitűzései Disszertációmban Huszti Szabó István Paradicsomkertecske és Szenci Fekete István Lelki nyugosztaló órák című fordításait elemzem. Mindkét munka forrása 17. századi német szöveg, de összetartozásuk ennél jóval szorosabb. Huszti Szabó Johann Arndt először 1612- ben megjelent Paradiesgärtleinját, Szenci Fekete pedig Heinrich Müller Geistliche Erquickstunden című, 1666-ban megjelent elmélkedésgyűjteményét ültette át magyar nyelvre. Mindkét német munka szorosan gyökerezik a 17. század lutheránus épületes irodalom tradíciójában, amelynek fő célja a hívők személyes vallásgyakorlatra való ösztönzése volt, és amely irányzat ennek érdekében a reformáció előtti egyházatyák, misztikus szerzők szövegeiből merítettek inspirációt. Heinrich Müller nyelve és gondolatvilága mélyen Johann Arndt írásaiban gyökerezik. A dolgozat tárgya kezdetben csak a Leleki nyugosztaló órák elemzése volt, de a munka előrehaladtával Arndt és Müller szoros szellemi rokonsága kényszerítő erővel hatott: témavezetőmmel együtt úgy döntöttünk, szélesebb perspektívákat nyithat a dolgozat, ha a két magyar fordítást, amelyek húsz év különbséggel nagyon hasonló nehézségekkel küzdöttek, párhuzamosan vizsgálom. Ezeket a fordítói kihívásokat szimbolizálja a címben az „embernek maga Istenre való hagyása” kifejezés, amely csak egy Szenci Fekete megoldásai közül, amelyekkel a német középkori misztika egy fontos terminusát, a Gelassenheitot próbálta magyarra átültetni. A két forrásszöveg függőségi viszonya indokolta azt is, hogy az elemzések során a német művek kronológiai rendjét kövessem, és elsőként Huszti Szabó István Arndt-fordítását tárgyaljam, még ha ez később is jelent meg (1698) Szenci Fekete István munkájánál (1680 körül). A bevezető fejezetekben igyekeztem több szempont szerint is kontextualizálni mind a német, mind a magyar műveket Az első bevezető fejezet a német források eszmetörténeti hátterét vázolja fel nagy vonalakban, amire elsősorban Johann Arndt miatt volt szükség, aki a német szakirodalmi vélekedések kereszttüzében áll, hiszen a mai napig nem jutott nyugvópontra a vita, miszerint őt kell-e a lutheránus pietizmus első alakjának tekintenünk vagy sem. Szükségnek tűnt a kutatások ismertetése a 16‒17. század fordulóján feltételezett lutheránus kegyességi krízissel kapcsoltban is, hiszen Johann Arndtot általában ennek legfontosabb figurájaként emelik ki, és Heinrich Müllert is ennek az irányzatnak egy későbbi képviselőjeként szokás értelmezni. Az eszmetörténeti bevezető után szerettem volna betekintést nyújtani az épületes irodalomhoz (Erbauungslitertur) kapcsolódó kiterjedt külföldi szakirodalomba, hiszen ez adja a fordítások tágabb műfaji kontextusát. A témában az elmúlt 3 években, évtizedekben fontos elméleti megfontolások születtek, amelyek a műfajhoz tartozó szövegek funkcióit és stiláris jellegzetességeit tárgyalják, de a magyar szakirodalomban a mai napig szinte reflektálatlanul maradtak. Fontosnak éreztem, hogy a fordításokat ne csak a német források felől értelmezzem, ezért az utolsó bevezető fejezetben röviden áttekintettem a 17. századi magyarországi fordításirodalomat, illetve a fordításra vonatkozó kritikai reflexiókat is. Utóbbira főként azért volt szükség, mert Szenci Fekete a Leleki nyugosztaló órák előszavában maga is reflektált fordítási elveire, amelyek párbeszédbe állíthatók más 17. századi fordítói állásfoglalásokkal. Számos ilyen kritikai megjegyzés található a különböző fordítások előszavaiban. Sajnos ezeknek a reflexióknak még nem született meg a monografikus igényű feldolgozása, ezért a bevezetésben csak néhány ismert példa (Pázmány Péter, Medgyesi Pál) bemutatására volt módom. Tájékozódva a 17. századi magyarországi fordításokkal foglalkozó szakirodalomban azzal kellett szembesülnöm, hogy nincs olyan munka, amelyet a módszertan kérdésében a kora újkori német‒magyar fordítások elemzésében segítségül hívhatnék, amely németből magyarra fordított épületes irodalmi művet részletesen elemzett volna nyelvi-stiláris szempontok szerint. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem támaszkodhattam a szakirodalom eredményeire latin szövegek fordításaival kapcsolatban, de mivel a német nyelvnek számos, a latintól eltérő tulajdonsága van, ezért sok helyütt saját módszereket kellett kidolgoznom az elemzések során. Az összevetéseknél igyekeztem mind terminológiai, mind szintaktikai, mind stiláris szempontokat figyelembe venni. A munkát több körülmény is nehezítette: ilyen például az, hogy Johann Arndt műveinek forráskritikai és filológiai kutatásai annyira gyerekcipőben járnak, hogy a Paradiesgärtlein esetében még pontos bibliográfia sem áll rendelkezésünkre, magamnak kellett tehát elkészítenem, hogy a magyar fordítás pontos forrását megállapíthassam. Huszti Szabó és Szenci Fekete fordításainak párhuzamos elemzése, úgy hiszem, egy sajátos szeletét mutatja meg a 17. század végi magyar fordításirodalomnak, és mivel a német forrású művek eddig igen kevés figyelmet kaptak, talán új színnel is gazdagítja az ilyen vizsgálódásokat. 4 I. 2. Eszmetörténeti kontextus Johann Arndt írásainak sikerét a szakirodalom főként a 16–17. század fordulóján bekövetkezett kegyességi krízis kontextusában szokta értelmezni, amelynek lényege, hogy a reformáció után a harmadik generáció lutheránusainak bizalma megingott az egyházban: úgy érezték, nem érték el a célt, amit Martin Luther kezdetben megfogalmazott. Ez az elégedetlenség tükröződett volna tehát Johann Arndt műveiben, akinek egyik legfontosabb mondanivalója volt a felszínes vallásgyakorlás ostorozása, és akit így az új kegyességként (neue Frömmigkeit) definiált irányzat fő képviselőjének tartanak, a kegyességi krízis meghaladójának.1 Arndt legfontosabb követői és az irányzat egyházi keretek között maradt képviselői között általában Joachim Lütkemannt és Heinrich Müllert szokás kiemelni. Ezt a egyháztörténeti narratívát képviseli Martin Brecht is a nagy pietizmustörténet (Geschichte des Pietismus) első kötetében, annyi módosítással, hogy ő Arndt személyében már az első pietistát látja. A kötet egy kiterjesztett pietizmusfogalommal él, ami a pietizmust egy egész Európára kiterjedő jelenségként fogja fel, és úgy gondolja, a jelenség egyszerre jött létre Németországban, Angliában és Hollandiában a 17. század elején.2 Ezek között a keretek között tehát mind Johann Arndtot,3 mind Heinrich Müllert4 pietistának kellene tekintenünk. A szakirodalomban azonban egyre gyakrabban élnek egy tágabb és szűkebb pietizmusfogalommal: a szűkebb értelmezés szerint csak a Philipp Jakob Spener kezdeményezése nyomán az 1670-es években kialakult reformmozgalom lenne a pietizmus kezdete.5 Johann Arndt és Heinrich Müller egyháztörténeti besorolásában tehát a mai napig bizonytalanság uralkodik, egyes felfogások szerint pietistának kell tekintenünk őket, más besorolások szerint a pietizmus előfutárai, előkészítői, az új kegyesség irányzatának teológusai. Korábbi összefoglalások szerint pedig a reformortodoxia képviselői.6 Akármelyik pietizmusfogalmat használjuk is, a legtöbb teória egyetért a 16–17. század fordulóján bekövetkezett kegyességi krízissel. A kegyességi krízis elmélete eredetileg 1 Az új kegyesség irányzatáról magyarul ld. VISKOLCZ Noémi, Reformációs Könyvek, Budapest, Universitas, 2006, 15–17. 2 Martin BRECHT, Das Aufkommen der neuen Frömmigkeitsbewegungen in Deutschland = Geschichte des Pietismus, I, Der Pietismus vom 17. bis zum 18. Jahrhundert, hrsg. Martin BRECHT, Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 1993, 113–203. 3 Uo., 130–151. 4 Uo., 173–175. 5 A pietizmus különböző felfogásairól ld. FONT Zsuzsa, Erdélyiek Halle és a radikális pietizmus vonzásában, 2001, Szeged, 11–13. 6 A fogalom ellentmondásos voltáról ld. Johannes WALLMANN, Pietismus und Orthodoxie: Überlegungen und Fragen zur Pietismusforschung = J.W., Pietismus-Studien: Gesammelte Aufsätze, II, Tübingen, Mohr Siebeck, 2008, 8–12. 5 Winfried Zeller nevéhez köthető, de a mai napig elterjedt a történészek, egyház-, művelődés-, irodalomtörténészek köreiben és csak kevesen vonták kétségbe érvényességét.7 Zeller a 17. század legmeghatározóbb jellemzőjének különböző kegyességtörténetileg (frömmigkeitgeschichtlich) releváns folyamatok jelentkezését tartja, amelyeknek egy közös gyökerük van: a kegyességi krízis (Frömmigkeitskrise). Véleménye szerint a reformáció után született harmadik generáció teológusaiban kétely fogalmazódott meg, miszerint elődeik figyelmét túlságosan lekötötték a dogmatikai feladatok, a hittételek megfogalmazása és védelmezése, mindeközben nem foglalkoztak a hit praktikus megvalósításának kérdésével, a mindennapi kegyességi praxis megteremtésével. Zeller több, erre a kegyességi krízisre reagáló újító irányzatot regisztrál: a századfordulón jelentkező új kegyességet (neue Frömmigkeit), a század folyamán végig jelenlévő spiritualistákat, irenikusokat és pánszófikusokat, a harmincéves háború utáni újjáépítőket, a reformortodoxokat (ő Heinrich Müllert ebbe a csoportba sorolja) és végül az újító törekvéseket lezáró generációt, mígnem ezeket a tendenciákat felváltja egy új típusú protestáns kegyességi praxis.8 Zeller a 16. század utolsó évtizedében általános igény jelentkezését látja egy személyesebb imádkozási technikára (Gebetsleben), aminek valójában már az 1560-as évektől látszanak az előzményei, amikortól, Zeller véleménye szerint, kezdett kialakulni a protestánsok saját típusú épületes irodalma. Ezekben az új típusú imádságoskönyvekben tehát az üdvösség elnyerésének személyes dimenzióit hangsúlyozzák, és az imádságoskönyvek válnak a laikusok első számú vallási olvasmányaivá. A hit eleven megélésének igénye hozta magával a misztikus szövegek felé fordulást és egyfajta univerzalizmust, ami a kortárs katolikus szövegek recepciójától sem riadt vissza. Ennek a folyamatnak kiemelkedő alakjaként Martin Mollert és Meditationes sanctorum patrumát (Két kötetben, I: 1587, II: 1591) említi. Moller mellett Zeller Valentin Weigelt is fontosnak tartja megemlíteni, akinél szintén a személyes hitélmény utáni vágyódás figyelhető meg.9 Az új kegyességi korszak (Die neue Frömmigkeit) beköszöntét azonban nem ezekben az írásokban, hanem az új évszázadban látja, a legfontosabb alakok számára Philipp Nicolai 7Winfried ZELLER, Lutherische Lebenszeugen. Gestalten und Gestalt lutherischer Frömmigkeit = Evangelisches und orthodoxes Christentum in Begegung und Auseinandersetzung, hg. Ernst BENZ, Leo A. ZANDER. Hamburg 1952, 180–202. Leggyakrabban viszont egy másik írására hivatkozik a szakirodalom, amely alapján én is összefoglalom téziseit: Winfried ZELLER, Einleitung = Der Protestantismus des 17. Jahrhundert, hg. Winfried ZELLER, Bremen, Schünemann, 1962, XIII–LXVI. 8 ZELLER, Einleitung, i.m., XVII. 9 Uo., XXII. Zeller tanulmányának ebben a részében logikailag tisztázatlan kijelentések vannak, amelyeket későbbi kritikusai is megjegyeznek. Egy oldallal korábban Zeller még az 1560-as évektől látja a változást, Weigellel kapcsolatban az 1570-es éveket említi, a kegyességi krízis kapcsán viszont alapvetően az utolsó évtizedről beszél. 6 és Johann Arndt, akikben a kegyességi krízis meghaladóit látja. Zeller véleménye szerint Nicolai újdonsága abban rejlik, hogy a túlvilági örök boldogság helyett figyelme a földi lét felé fordult és az ubiquitas-tannak, egyéni módon értelmezve teljesen univerzális értelmet adott.10 Nicolaihoz hasonlóan Zeller Arndt gondolataiban is univerzalizmust lát, ami legfőképp a Wahres Christentum négy könyvében kifejtett tanításán keresztül érhető tetten, amelyek szerint a világ és az ember, a makrokozmosz és a mikrokozmosz egymásnak megfeleltethetők. Arndt további fontos újításai a kegyesség átültetése a mindennapi életbe, Krisztus követésének hangsúlyozása – ami szerint a hitnek kell a hívő egész életét meghatároznia – és a praxis központú teológia-fogalom bevezetése, amely során a tudós, a külsőségekre figyelő teológusokat szembeállítja az igazán hívőkkel, akik a Szentírás igazi hangjára figyelnek.11 Zeller Heinrich Müllert a reformortodoxia képviselői között tárgyalja. Ezt a korszakot a 17. század utolsó harmadára teszi. A reformortodoxia jellemzőjeként azt említi – amellett, hogy a korban fontos gondolatok születtek a kegyesség és az egyház kapcsolatáról, az egyház megújításáról –, hogy a prédikátorok hangja egyre személyesebbé vált, és számottevően emelkedett az épületes irodalmi művek száma is, ami annak is a jele, hogy a kor prédikátorai tudatosan törekedtek a személyes kegyesség előmozdítására. Ennek a teológus generációnak legfontosabbjaként emeli ki Heinrich Müllert, aki feszes, sokszor szándékosan hiányos mondataival új stílust is kölcsönzött ennek az irányzatnak.12 Zeller több helyütt is hangsúlyozza, hogy nem egységes 17. századi képet igyekszik megalkotni, és hogy egy évszázad eseményeit nem lehet egy folyamatként ábrázolni. Ennek megfelelően valóban több folyamatot ír le, amelyek egymás után, ill. egymással párhuzamosan léteztek, de mindegyik folyamat mögött ugyanazt a hajtóerőt látja: a személyes kegyesség és a reformok iránti igényt. A Zeller által leírt kríziselmélet, mint a fejezet elején említettem, nagyon népszerű lett a német történetírásban. A történészek között ennek legfontosabb képviselői Hartmut Lehmann13 és Heinz Schilling.14 Elméletükben közös, hogy az emberi élet minden területére kiterjedő és az egész 17. századra jellemző krízisben gondolkodnak, és ‒ véleményük szerint ‒ ez a külső gazdasági-társadalmi krízis okozta aztán az egyház válságát, a hívők kétségbeesését. Elméletükben az épületes irodalom elsődleges funkcióját a vigasztalásban 10 Uo., XXIII. 11 Uo., XXV. 12 Uo., LI–LIII. 13 Hartmut LEHMANN, Das Zeitalter des Absolutismus: Gottesgnadentum und Kriegsnot, Stuttgart, 1980., Krisen des 17. Jahrhunderts – Interdisziplinäre Perspektiven, hg. Manfred JAKUBOWSKI-TIESSEN, Göttingen, 1999. Többek között Lehmann és Johannes Wallmann tanulmányaival. 14 Heinz SCHILLING, Aufbruch und Krise: Deutschland 1517 –1648, Berlin, Siedler, 1988. 7 látják, és ebben a történelmi narratívában az épületes irodalomhoz tartozó művek számának fellendülése és egyre népszerűbbé válása is azt bizonyítja, hogy mennyire szükség volt ezekre a vigasztaló termékekre. A külső, társadalmi-gazdasági tényezők helyett Zeller nyomán sokan teológiai okokat kerestek a századforduló krízisszituációja mögött, de nem született egységes álláspont arról, hogy mi okozta végső soron a megingást. Arndt személyével kapcsolatban Udo Sträter kutatásait kell itt kiemelni, aki szintén egy krízisjelenséggel magyarázza az épületes irodalom népszerűvé válását. Sträter úgy látja, a kegyességi krízis elsősorban nem a hívők széles rétegeit érintette, hanem elsősorban a teológusok, lelkészek körében ütötte fel a fejét, kiváltója pedig az egyházba vetett hit megingása (Krise der Kirchlichkeit). Eszerint az egyház kialakult intézményrendszere nem érte el célját, és a hívők tömegeinek felszínes vallásgyakorlása azt mutatja, változásokra van szükség. Véleménye szerit ez a lutheránus egyházon belül jelen lévő egyházkritika az egész 17. századot jellemzi, és Johann Arndt volt egyike azoknak a teológusoknak, akik írásaikban ennek az éles egyházkritikának elsőként hangot adtak, tehát ennek a jelenségnek elindítói voltak.15 Zeller kegyességi krízis-elméletének kritizálására eddig kevesen vállalkoztak, Markus Matthias 2007-ben szisztematikusan vizsgálta meg a különböző kríziselméletek logikáját és megkérdőjelezte az elmélet(ek) érvényességét.16 Matthias elkülönítette a különböző gazdasági, társadalmi és mentalitástörténeti jelenségekre vonatkozó elméleteket, és rámutatott, hogy tulajdonképpen magának a krízis fogalmának a használatában sem mutatkozik összhang a szakirodalomban: egyesek egy elhúzódó folyamat, mások egy kritikus fordulat leírására használják. Matthias Zeller elméletét több szinten is megcáfolhatónak érzi, egyrészről a kegyességi krízis (Frömmigkeitskrise) kifejezést találja bármiféle folyamat leírására is alkalmatlannak, emellett magát az argumentációt is elhibázottnak találja, másrészről a Zeller által vázolt folyamatok történelmi hűségét is megkérdőjelezi. Matthias elsősorban azt veti Zeller szemére, hogy történetietlen a korban a megkövült ortodoxia és az eleven kegyesség ellentétéről beszélnünk, ezzel az elmélet egy, a pietista történetírás által kreált ellentétet vetített vissza a 16. századra. További problematikus pontként említi, hogy a krízisre utaló források kizárólag olyan szerzőktől származnak, akik a személyes hit megélésének hangsúlyozása érdekében olykor tudatosan kritizálták a kortárs egyházi 15 Udo STRÄTER, Meditation und Kirchenreform in der lutherischen Kirche des Jahrhunderts, Tübingen, Mohr, 1995. 16 Markus MATTHIAS, Gab es eine Frömmigkeitkrise um 1600? = Frömmigkeit oder Theologie: Johann Arndt und die "Vier Bücher vom wahren Christentum", hg. Hans OTTE, Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 2007, 27–43. 8 szerveket és a vallásgyakorlást, tehát Zeller ezzel egy bizonyos írói csoport nézőpontját sajátította el és tette minden folyamat bírálójává.17 Matthias a kegyességbe vetett hit krízise helyett egy folyamatot lát, ami a lutheránus megigazulástan és krisztológia (és szenvedéstörténet) folyamatos változásából állt, és amely változásoknak köszönhetően – többek között Johann Arndtnál is – egy új szimbolikus nyelv (Symbolsprache) alakult ki.18 Matthias véleménye szerint ebből az újfajta, az individualizált vallásosságra buzdító szimbolikus nyelvből nem kell feltétlenül egy külső kegyességi krízisre következtetni. I. 3. Műfajtörténeti kontextus Arndt művének elsődleges műfaji kontextusát az imádságos irodalom adja, tágabb értelemben pedig mindkét munka az épületes irodalomhoz sorolható. A Paradicsomkertecske esetében a besorolás magától értetődő: egyértelműen imádságokat tartalmaz és önmagát is imádságoskönyvként határozza meg. Heinrich Müller írása esetében a helyzet nem ennyire egyszerű, erről a későbbiekben még szó lesz, de a Lelki nyugosztaló órák az imádságoskönyvektől élesen nem elhatárolható elmélkedésgyűjteményként, ill. elmélkedő imádságoskönyvként definiálható.19 Az eltérések ellenére mindkét munka a vallásos próza, az épületes irodalom (Erbauungsliteratur) csoportjába tartozik, ami magába foglalja az imádságoskönyveket, elmélkedésgyűjteményeket, meditációskönyveket. Az imádságos irodalom sokáig nem állt a szakirodalmi érdeklődés középpontjában, ami szerencsés módon az utóbbi évtizedekben mind a nemzetközi, mind a hazai fórumokon megváltozott. Mivel az utóbbi időben friss összefoglalások születtek, amelyek a kutatástörténetet ismertették,20 ezért ezt a munkát nem akartam megismételni. Ehelyett ebben a bevezető fejezetben más kérdésekre koncentrálok. A tendencia egyébként az imádságos irodalom kutatásában mindenhol hasonló volt. Miután a század elején megjelentek az összegző, monografikus 17 Uo. 35. 18 Uo. 36–37. 19 Az imádságok és elmélkedések megkülönböztetéséről ld. HELTAI János, Műfajok és művek, Budapest, Universitas, 2008 (Res Libraria, 2), 79–82. 20 Különösen Fazakas Gergely Tamás munkáit emelném itt ki: FAZAKAS Gergely Tamás, A kora újkori protestáns imádságirodalom nemzetközi és hazai kutatástörténete = Egyház és kegyesség a kora újkorban: Kutatástörténeti tanulmányok, szerk. FAZAKAS Gergely Tamás et al., Debrecen, 2009, 185–225. Lásd még disszertációját: FAZAKAS Gergely Tamás, Siralmas imádság és nemzeti önszemlélet, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2012, 42–62. KÓNYA Franciska, Tarnóczy István és a kora újkori meditációs irodalom, Kolozsvár, Bolyai Társaság–Egyetemi Műhely Kiadó, 2015, 19–27. 9 munkák az imádságoskönyvekről – a német imák esetében Constantin Grosse21 és Paul Althaus kötetei,22 a magyaroknál a protestáns művekre vonatkozóan Incze Gáboré23 –, az ezredforduló után élénkült meg az érdeklődés ismét a műfaj iránt. A magyarországi kutatásokkal kapcsolatban a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Szelestei Nagy László vezette24 MTA-PPKE Barokk Irodalom és Lelkiség Kutatócsoport számos munkáját kell kiemelni: nekik köszönhetően létrejött Pázmány Péter Imádságos könyvének kritikai kiadása,25 konferenciákkal, kötetekkel,26 online-adatbázissal27 és bibliográfiával28 is hozzájárultak (és járulnak hozzá) a műfaj pontosabb megismeréséhez. A Debreceni Egyetemen Imre Mihály és Fazakas Gergely kutatásai is kapcsolódnak a korai újkori imádságirodalomhoz, továbbá az egyetem rendezte meg 2012-ben azt a Rebakucs konferenciát, amelynek témája a prózai kegyességi műfajok a kora újkorban volt.29 A meditációirodalom műfaji jellegzetességeivel és latin‒magyar kapcsolatival Gábor Csilla foglalkozik publikációiban, vezetésével pedig Kolozsváron számos doktori disszertáció,30 diákköri tudományos dolgozat készült. Néhány, a német nyelvű szakirodalomnak főként műfajelméleti kérdéseket tárgyaló iránya mégsem jelent meg eddig kellő hangsúllyal a magyar összefoglalásokban. Tájékozódva a 17. századi kegyességi prózáról született tudományos irodalomban azt láthatjuk, hogy a német nyelvterületen született írások előszeretettel élnek az épületes irodalom (Erbauungsliteratur) kifejezéssel, amelynek bizonyosan részét képezik az imádságok és elmélkedések, de az Erbauungsliteratur pontos definíciójáról, jellemzőiről és az egyházi irodalomban betöltött funkciójától az elmúlt évtizedekben heves viták folytak. 21 Constantin GROßE, Die alten Tröster: Ein Wegweiser in die Erbauungsliteratur der evang.-luth. Kirche des 16. bis 18. Jahrhunderts, Hermannsburg, 1900. 22 Paul ALTHAUS, Forschungen zur evangelischen Gebetsliteratur, Hildesheim, Olms, 1966 (Reprint, 1927). 23 INCZE Gábor, A magyar református imádság a XVI. és XVII században in Theológiai Szemle, 1931, 37–229. 24 Akinek szintén számos publikációja van 17. századi imádságoskönyvekre vonatkozóan, ld. SZELESTEI N. László: Irodalom és lelkiség, Budapest, MTA-PPKE Barokk Irodalom és Lelkiség Kutatócsoport, 2013 (Pázmány Irodalmi Műhely - Lelkiségtörténeti tanulmányok, 6). 25 PÁZMÁNY Péter, Imádságos könyv (1631), kiad. SZ. BAJÁKI Rita, HARGITTAY Emil, Budapest, Universitas, 2001(Pázmány Péter Művei, 3). PÁZMÁNY Péter, Imádságos könyv (1631): Jegyzetek a szövegkiadáshoz, szerk. SZ. BAJÁKI Rita, BOGÁR Judit, Budapest, Universitas, 2013 (Pázmány Péter Művei, 6). 26 Friss, az összefoglalásokban még nem szereplő kiadványok: Régi magyar imakönyvek és imádságok, szerk. BOGÁR Judit, Piliscsaba, PPKE BTK, 2012 (Pázmány Irodalmi Műhely – Lelkiségtörténeti tanulmányok, 3). 27 Az 1800 előtti magyarországi imádságok adatbázisa: http://ima.btk.ppke.hu/ 28 1800 előtti magyarországi imádságok és elmélkedések szakirodalmi bibliográfiája, Kézirat gyanánt, összeáll., KÓNYA Franciska, Budapest, MTA–PPKE Barokk Irodalom és Lelkiség Kutatócsoport, 2014. 29 A konferencia előadásait megjelentető konferenciakötet: Prózai kegyességi műfajok a kora újkorban: Prédikáció, meditáció és imádság in Studia Litteraria, 2013/3–4. 30 Ld. KÓNYA Franciska, Tarnóczy István…, i.m, PÉNTEK Veronika, Meditáció és devóció: Ecsedi Báthory István és Pécsi Lukács elmélkedő művének műfaji és lelkiségtörténeti megközelítése, Doktori disszertáció, 2016. Korondi Ágnes Szent Bernát recepciójával kapcsolatos írásait érdemes itt még kiemelni. 10