Aldous Huxley MOKSHA A tudat határai Moksha: Aldous Huxley’s Classic Writings on Psychedelics and the Visionary Experience © Aldous Huxley Fordította: Székely Kata A fordítást az eredetivel egybevetette: Szántai Zsolt Elöljáróban Az 1950-es évek közepén, Aldous Huxley Az érzékelés kapui – Menny és pokol című kötetében megtaláltam azon élmények és tapasztalatok leírását, azon eszmék megfogalmazását, amelyek az LSD tizenkét évvel korábbi felfedezése óta állandóan foglalkoztattak. Abban az időben már széles körű tudományos – orvosi, biológiai, gyógyszertani és pszichiátriai – kutatás folyt az LSD-vel kapcsolatosan, ezernél is több tanulmányt tettek közzé a tárgyban, ennek ellenére úgy láttam, nem ismerték fel vagy nem mérlegelték eléggé az ágens egyik alapvető hatását, nevezetesen azt a képességét, hogy látomásokat okoz. Ezért szolgált nagy örömömre, amikor megtudtam, hogy egy olyan, irodalmi és szellemi rangját tekintve egyaránt nagy tekintélyű személy, mint Aldous Huxley az LSD-hez hasonló hatásokat kifejtő meszkalinnal kapcsolatosan a jelenség mélyreható tanulmányozásába kezdett. Meszkalinnal már korábban, a századforduló idején kísérleteztek, de később erősen csökkent az érdeklődés a szer iránt. Körülbelül akkor, amikor Huxley a meszkalinkísérleteit végezte, jómagam és az ismert német szerző, Ernst Jünger LSD-vel kísérleteztünk, hogy alaposabb ismereteket szerezzünk azokról a látomásos élményekről, amelyeket ez a drog az ember elméjében és tudatában előidéz. Jünger tapasztalatainak lényegét irodalmi formában rögzítette aBesuch auf Godenholm (Godenbolmi látogatás) című esszéjében. Aldous Huxley fent említett könyvében nemcsak azt írja le mesterien, miként találkozott a meszkalinnal, hanem – a legmagasabb társadalmi, esztétikai, filozófiai szempontokat figyelembe véve – értékeli is ezt a drogot, Aldous Huxley valóban helyeselte egyes drogok használatát, ezért azok között, akik csak felületesen vagy egyáltalán nem olvasták műveit, akadt, aki azzal vádolta, hogy bizonyos mértékben is vétkes a drogozás nagymérvű elterjedésében, sőt azzal is, hogy ő maga drogfüggő volt. Ennek a vádaskodásnak természetesen semmiféle jogos alapja nincs, Huxley kizárólag olyan anyagokkal foglalkozott, amelyeket Humphry Osmond pszihedelikusnak nevezett. Ezek azok a pszichotropikus hatóanyagok, amelyeket a tudományos irodalom addig fantasztikának, hallucinogénnek, pszichomimetikusnak nevezett; nem olyan narkotikus függőséget okozó anyagok, mint a heroin vagy a kokain, amelyeknek testet-lelket tomboló hatásától Huxley mindig szenvedélyesen óvott. Mexikóban több ezer éve használnak növényi eredetű pszichotropikus anyagokat, főként vallásos ceremóniák szakrális szereként és gyógyító hatású mágikus italként. Ezen pszichedelikus szerek között a három legjelentősebb a meszkalin, amelyet a peyote kaktuszban találtak, a pszilocibin, amelyet én vontam ki a szakrális jellegű mexikói gombából, a teonanacatlból és természetesen az LSD. Az LSD félszintetikus anyag (lizergsav-dietilamid), amelyet laboratóriumban hoztam létre egy rozson növő gombából, az anyarozsból kivont lizergsavból. Ennek ellenére mind vegyi összetétele szempontjából, mind pszichotropikus hatását tekintve a mexikói szakrális szerek csoportjába tartozik. Ez a besorolás helytálló, hiszen egy másik mexikói szakrális drogban, az ololiuquiban lizergsavamíd és lizergsav- hidroxietilamid hatóanyagokat találtunk, s ezek, mint kémiai meghatározásuk is megfogalmazza, közeli rokonai a lizergsav-dietilamidnak. Ololiuquinak az aztékok a hajnalkavirág egyik fajtájának magját nevezik. Az LSD tekinthető egy erősebb hatásúvá tett ololiuqui-típusú szernek, mert míg az ololiuqui aktív dózisának lizergsavamid része 2 mg (0,002 g), LSD-böl ugyanennek a hatásnak az elérésére elég 0,05-0,1 mg. A latin-amerikai országok indiánjai mélyreható tudatmódosító hatásuk miatt tisztelték és félték a peyote-ot, a teonanacatlt és az ololiuquit, ezért tartották őket tabuknak. Csak az a rituálisan tiszta személy volt alkalmas és jogosult magához venni ezeket a szereket, aki arra előzetesen böjttel és imával felkészült, hogy e módszerrel megtisztított testében megnyilatkozhasson az istenség. A tisztátalanok megtébolyultak vagy halálosan megbetegedtek. Aldous Huxley célja az volt, hogy megmutassa, miképp lehet ezen szakrális szerek belső erejét egy, a misztikus látomásokkal szemben ellenséges technológiai társadalomban az emberek javára fordítani. Jelen kötet tanulmányai és előadásai elősegítik ennek megértését. Huxley véleménye szerint a pszichedelikus szerek használata az „alkalmazott miszticizmus” technikájának része lehet, amit 1962. február 29-i, hozzám írott levelében így vázolt fel: Olyan technika, amely segíti az egyént, hogy minél többet nyerjen transzcendentális élményeiből, hogy a másik világba való betekintésének hasznát vehesse evilági ügyeinek intézésekor. Meister Eckhart írta, hogy „amit elmélkedve teszünk magunkévá, azt szeréténél kell továbbadnunk”. Lényegében annak művészetét kell kialakítani, hogy szeretettel és megértéssel továbbadjuk mindazt, amit látomásokból, önmagunk meghaladásából és a világegyetemmel való szolidaritásunkból nyerünk. Utolsó és legmegindítóbb könyvében, az Island (Sziget)című utópikus regényében Aldous Huxley azt a kulturális struktúrát ábrázolja, amelyben a pszichedelikus szereket – elbeszélésében: mokshagyógyszereket – jótékony hatással alkalmazzák. Ennek a könyvnek ezért igen jól eltalált címe aMoksha; szerkesztőinek hálával tartozunk. Albert Hofmann Bevezető A Moksha összeállítás és válogatás Aldous Huxley életének utolsó, körülbelül tíz évében írott munkáiból. Ahhoz, hogy érthetővé, helyesen értékelhetővé váljanak ezek az előadások, tanulmányok és levelek, valamint annak megértéséhez, hogy miért helyezett rájuk olyan nagy súlyt, szükséges bemutatnom az írót és azt az írásos örökséget, amit ránk hagyott. Aldous Leonard Huxley 1894. július 26-án született, neves irodalmárok és tudósok családjába. Harmadik fia a tanár, szerkesztő, irodalmár dr. Leonard Huxley-nak és Júlia Arnoldnak, aki a költő Matthew Arnold unokahúga és a regényíró Mrs. Humphrey Ward nővére volt. Nagyapja az ismert tudós, T. H. Huxley, dédapja dr. Thomas Arnold, a félelmetesnek nevezett moralista. Legidősebb bátyja, Julian 1975. február 2.1-én hunyt el. Vele eltávozott az utolsó, világszerte ismert és becsült Huxley. Aldous Huxley életútját, ahogy költőből regényíróvá, majd misztikusból esszéíróvá, végül pedig tudóssá vált, legjobban saját írásai dokumentálják. Tizenhat évesen egy végzetes szemfertőzés lényegében vakká tette, és véget vetett orvosi hivatásra való készülődésének. Később valamennyire visszanyerte a látását, de egy ideig olvasni csak a Braille-írást tudta, járni csak kísérővel, írni csak írógéppel tudott. Úgy érezte, hogy nyomorúsága végleges; korai versei ezt a keserűséget tükrözik: The Defeat of Youth (Az ifjúság megcsalatása; 1918), Leda (1920). Az 1931-ben megjelentThe Cicadas (A kabócák) című kötetének címadó verse viszont már azt jelzi, hogy magához tért. Viharos elszántsággal fordult a költészettől a regényírás felé, hogy meghökkentse az olvasóközönséget, előbb a Chrome Yellow (Króm-sárga;1921), majd két évvel később az Antic Hay (Légnadrág és társai) és újabb két év múltán, 1925-ben a Those Barren Leaves (Ezek a meddő lelkek) című regényeivel, Noël Cowardhoz és Richard Aldingtonhoz, a két rebellis, kortárs íróhoz. Míg azonban az utóbbiak a középosztályt anélkül bírálták, hogy bármilyen kiutat kerestek vagy sugalltak volna, Huxley írásaiból mindig kivehető volt a konstruktív szintézis lehetősége. Úti esszéiben Jesting Pilate (Pilátus tréfál; 1926) és 1944-ben megjelent regényében Time Must Have a Stop (És megáll az idő) már felismerhető jellegzetes stílusa, és felvillannak azok a filozófiai problémák, amelyek nem sokkal később magukra vonták a figyelmét, A Szép új világ (1932) több mint húsz évvel megelőzte George Orwell 1984-ét és napjainkban talán Huxley legismertebb műve. Jóslataiból meghökkentően sok vált valóra. Ebben a regényében szerepel egy csodadrog, a szórna (kereszténység könnyek nélkül, palackozott erkölcs), amely ellentétes későbbi kreációjával, a mokshával (a nevelés és a megvilágosodás folyamata). Huxley álláspontja, miszerint a tudósnak hidat kell vernie a vallás és filozófia tételei és a tudomány közé, olyan elveken alapszik, amelyeket először a Time must Have a Stopban fejtett ki. Ebben a regényében óvatosan megkerülte a teljes elkötelezettséget: úgy érezte, az igazság és a megértés felkutatásakor egy hipotézis hiánya megkérdőjelezi a kísérletezés értelmét vagy motivációját, egy túlságosan kimunkált, bonyolult hipotézis viszont azt eredményezi, hogy csak azt fedezi fel az ember, amiről úgyis tudja, hogy ott van, mást észre sem vesz. A minimális munkával kapcsolatos hipotézise feltételezi egy istenség vagy teremtés létezését, a transzcendens és immanens önzetlenséget, amellyel szeretet és tudás révén kell azonosulnunk. Huxley 1953-as találkozása dr. Humphry Osmonddal megteremtette számára személyes kísérletei legfontosabb feltételét, mégpedig minimális munkahipotézise alapján. Ez a találkozás ennek a kötetnek is logikus kiindulási pontja. A kísérlet katalizátora az akkoriban kevéssé tanulmányozott drog, a meszkalin lett, amit egy gömböc formájú kaktuszban, azanhalonium levinii-ben fedeztek fel. Meszkalint először Heffter vont ki a növényből még 1894-ben. Az anyagot Spath szintetizálta elsőként, 1919-ben; gyógyszertani szempontból pedig Rouhier és Beringer vizsgálta meg először, még a húszas évek közepén. Az ötvenes évek elején a drog hatásáról még csak klinikai és élettani tanulmányok voltak ismertek. Irodalmi vagy humanisztikus megközelítésű vizsgálatok nem folytak. Huxley tudományos-humanisztikus kutatásainak eredményei alapvetőek, útmutatóak és nyilvánvalóak. A droggal végzett kísérletek rövid távú következményeként 1954-ben megírta erről szóló beszámolóját Az érzékelés kapui című munkájában, majd két évvel később részletesen feldolgozta, és más tudati jelenségekre is alkalmazta a Menny és pokol című köretben. Ennek a kísérletnek és számos következőnek hosszú távú következményeként Huxley meggyőződött munkahipotézisének valósságáról: létezik egy eredet, egy alap és ez „minden, ami bárhol a világmindenségben megtörténik”, vagy méginkább ennek a „mindennek” tudomásulvétele. Lenyűgözte, hogy az olyan drogok révén, mint a meszkalin, az LSD vagy a pszilocibin, hozzá lehet férni olyan ismeretekhez, amelyektől nevelési rendszerünk normál körülmények között elzár minket. Előadásai, regényei és tanulmányai kivétel nélkül a kétségbeesésről és a reményről szólnak. Egy 1963 novemberében a Playboyban megjelent cikkében kifejezte kétségbeesését amiatt, hogy „a robbanásszerű népességszaporodás, a rohamos technikai haladás és a militáns nacionalizmus világában nagyon szűkre szabott az idő, amely rendelkezésünkre áll a társadalmunk lelki renyheségét legyőző új energiaforrások felfedezésére”. Egyeden reményünk, ahogy azt az Island (Sziget) címmel 1962-ben megjelent utópikus-fantaszikus művében megírta, hogy „a pszilocibinhez hasonló anyagot használjanak a serdülők nemverbális nevelésének elősegítésére és a felnőttek emlékeztetésére; a valódi világ teljesen más, mint az a félresikerült univerzum, amelyet az emberek kultúrájuk kondicionálta előítéleteik révén maguknak teremtettek”. A Szigetben ezt a drogot a moksha gomba alkalmazása jelenti, amelynek nevéből is kitűnik, hogy nem a Szép új világból ismert szómáról van szó; a „moksha” szó a szanszkritból ered, e nyelvben felszabadulást jelent, a „szórna” pedig görög eredetű, és testet jelent. Utolsó könyvével, amelyben a halált megismerési folyamatként ábrázolja, és ahol az emberek pszichedelikus szerek szedésével lelkileg gazdagodnak, Huxley ismét megelőzte korát. Elméletének őszinteségét élete utolsó kísérlete teszi nyilvánvalóvá: haldoldó betegként két kis adag LSD-t vett magához, az egyiket több órával, a másikat közvetlenül halála előtt. Utolsó pillanataiban is öntudatánál volt, és békésen halt meg. Életének utolsó évtizedében Huxley szándékosan vitatható elméletekkel állt elő, de mindvégig őszinte maradt. Lehetetlen megmondani, mit írna ma, tizenöt év múltán, a pszichedelikus drogok használatának a hatvanas évek végén bekövetkezett rohamos elterjedését követően. Manapság gyakran olyanok szedik ezeket a drogokat, akik nincsenek felkészülve arra, hogy hasznosítsák, és személyiségükbe integrálják az élményt. Ám bármit is írna ennek láttán, Huxley jelentősége az irodalomban és a tudattágítás filozófiájának megfogalmazásában tagadhatatlan. Alexander X Shulgin De, aki a Mindentudó Szellem harmadik mantráján elmélkedik, vagyis Istent a Maga Valóságában látja, az megvilágosodik, és elnyert a mohhát Amilyen a kígyó, amely leveti régi borét és megújul olyan a jógi, aki elmélyed a harmadik mantrában, elszakad evilági nyomorúságától, bűneitől, földi gyengéitől, szabaddá vált szellem-testével bebarangolja Isten univerzumát, és gyönyörűségét leli a Mindent Átható, Mindentudó Szellem dicsőségében – örökkön örökké. Az utolsó mantra fölötti elmélkedés megáldja mokshával, avagy a balhatatlansággal Mandukjopanishat, mely az OM-nak, a Legfelsőbb Lény szent, a Védákban található nevének magyarázata Nyisd ki újra a szemed, és nézz Natárádzsára ott fönn az oltáron! Jól nézd meg! Ahogy már láttad, jobb felső kezében a dobot tartja, amely a világot létrehívja, bal felső kezében pedig a pusztító tüzet. Életet és halált, rendet és felbomlást, pártatlanul. S most nézz Shiva másik két kezére! Alsó jobb kezét felemeli, és tenyerét kifelé fordítja. Mit jelez ez a mozdulat? Azt jelzi: „Ne félj, minden rendjén van.” De hogy is ne félne minden épeszű ember, amikor tisztán látható, hogy mindnyájan tévednek, és helytelenül cselekednek? Natárádzsa megadja a választ. Nézz most alsó bal kezére! Arra használja, hogy a lábára mutasson. És mit tesz a lába? Nézd meg jól és láthatod, hogy jobb lábát merőlegesen egy elborzasztó, félállati teremtményre, a Mujalaka démonra helyezi. Mujalaka apró, de rosszakaratának, gyűlölségének hatalma mérhetetlen. Mujalaka a tudatlanságot testesíti meg, a kapzsiság, a birtokvágyó egoizmus manifesztációja. Taposs rá, törd el a gerincét! Pontosan ezt teszi Natárádzsa! Eltapossa, jobb lába alá tiporja a kis szörnyet. De figyeld meg: ujjával nem tipró jobb lábára mutat, hanem a balra, amelyet, ahogy táncol éppen felemel a földről. És miért mutat erre a lábára? Miért? A felemelt láb, amely táncosan fittyet hány a nehézségi erőnek, ez a megkönnyebbülés, a felszabadultság, a moksha jelképe. Natárádzsa egyszerre táncol valamennyi világban: a fizika és a kémia világában, a mindennapok szűk emberi tapasztalatainak világában és az Olyanság, a Tudat, a Tiszta Fény világában... részlet Aldous Huxley Sziget című könyvéből Nátárádzsá bronzszobra, 10. század, Csóla dinasztia A szerkesztők megjegyzése Az írásokat időrendi sorrendben adjuk közre, kivéve a látomásos élmények egyikét, amely a kötet végén, a függelékben található. Néhány kisebb eltérés abból adódik, hogy minden év levelezését megpróbáltuk rendbe fogni. Az előadások esetében megtartásuk idejét vettük figyelembe, nem az anyagok kinyomtatásáét; a tanulmányoknál első nyomtatott megjelenésük, nem könyvben való publikálásuk időpontját vizsgáltuk. Humphry Osmond és Laura Huxley visszaemlékezéseit azokhoz az időpontokhoz soroltuk, amelyekre vonatkoznak, nem megjelenésük dátuma szerint állapítottuk meg sorrendjüket. Annak érdekében, hogy néhány nehezen hozzáférhető, ritka esszé és előadás teljes szövegét közzétegyük, helyenként megkockáztattuk az ismétlést is, amit reményeink szerint ellenpontoz, hogy ezzel alkalmat adunk egy mesteri prózaíró nyelvi és eszmei árnyalatainak megismerésére. Köszönetet mondunk Robert Barkernek, a The Fitz Hugh Ludlow Memorial Library igazgatójának, aki magáénak érezte az antológia ügyét, és forrásanyaggal, kutatással segítette munkánkat. Köszönjük Joan Wheeler Redingtonnak aLátomásos élmények című hangfelvétel anyagának átiratát, valamint bizonyos cikkek angol, illetve francia verziójának Összehasonlítását. Nagyon hálásak vagyunk Mrs. Laura Huxley-nak felbecsülhetetlen értékű támogatásáért és segítségéért, amit munkánk minden szakaszában nyújtott, valamint Michael R. Aldtichnak, a Ludlow Könyvtár munkatársának a szerkesztési munkákban nyújtott segítségéért. Köszönetünket fejezzük ki továbbá Humphry Osmondnak, Alexander T. Shulginnak, Timothy Learynek és Ralph Metznernek a levéltáraikból rendelkezésünkre bocsátott anyagokért. Michael Horowitz Cynthia Palmer ELSŐ RÉSZ Előzetes ismeretek ~ 1 ~ Értekezés a drogokról 1931 1931-ben jelent meg angol nyelven Louis Lewin könyve, aPhantastica, a pszichoaktív drogok korszakos feltérképezése, amelynek a világban mindenütt hasznát veszik. Aldous Huxley még ugyanabban az évben bukkant rá az „igénytelennek látszó kincsre” – ez vagy Londonban történt, ahol első darabját, A fény világát (The World of Light)játszották éppen, vagy a francia Riviérán, ahol éppen a Szép új világ című regényét írta. „Szenvedélyes és növekvő érdeklődéssel olvastam végig az első laptól az utolsóig! Úgy tűnik, Lewin értekezése ismertette meg Huxley-t a kábítószerek történetével és hatásukkal. Ugyan még 22 év telt el, mielőtt végrehajtotta magán első, meszkalinnal végzett kísérleteit, de az ebből a tapasztalásból született későbbi könyvét Lewinnek szóló köszönetnyilvánítással kezdte. (Semmi sem támasztja alá Francis King feltevését, miszerint a meszkalint Aleister Crowley ismertette meg Huxley-val Berlinben, a húszas években.) Huxley első, a drogfogyasztással kapcsolatos, nyomtatásban megjelent szövege mindazt érinti, amire későbbi munkásságában is újra meg újra rátér: ír benne a drogok elterjedt és mélyreható használatáról, jelentőségükről a vallásos ceremóniákban, az ember az iránti vágyáról, hogy időnként kiszabaduljon a mindennapok világából, a függőség problémájáról a drogtilalom sikertelenségéről és arról, milyen drogok használata volna kívánatos a jövőben. A napokban a helyi könyvesbolt egyik felső polcán felfedeztem egy német gyógyszerész súlyos, poros és felvágatlan kötetét. Nem került sokba. Megvettem és hazavittem az igénytelennek látszó kincset. Vaskos könyv volt, sűrű anyag, stílusát tekintve olyan, ahogyan nem szabad írni. Igazi olvashatatlan munka, mégis szenvedélyes és növekvő érdeklődéssel olvastam végig, az első laptól az utolsóig, ugyanis ez a könyv, mondhatni, a kábítószerek enciklopédiája, ópium és modern származékai, a morfium és heroin, a kokain és a mexikói peyoce, az indiai és a közel-keleti hasis, a szibériai lemezes gomba, a polinéziai káva, a kelet-indiai bétel, a napjainkban univerzális alkohol, a mai Nyugat étere, klorálja, veronálja – egyik sem maradt ki belőle. Mire az utolsó oldalhoz értem, megtudtam valamit ezeknek az elragadó drogoknak a történetéről, földrajzi megoszlásukról, elkészítésük mikéntjéről, fiziológiai és pszichikai hatásukról, amelynek segítségével az emberek egy barátságtalan világban aprócska, ingatag paradicsomot teremthetnek maguknak. Úgy látom, a drogfogyasztás története az ember természettörténetének egyik legkülönösebb, egyben egyik legfontosabb fejezete. Férfiak és nők mindenütt és minden korban felkutatták és meg is találták azokat az eszközöket, amelyek segítségével egy időre megszökhettek általában lehangoló, de gyakran intenzíven kellemetlen életük realitásai elől Megszöktek tértől és időtől az álom vagy az eksztázis örökkévalóságába, a látomások mennyországába vagy poklába. „Akárhová, akárhová, el e világból.” A drogfogyasztás jelentős szerepe szinte valamennyi primitív vallásban szignifikáns. A perzsák, előttük a görögök és valószínűleg a régi hinduk is alkohollal jutottak el a vallásos eksztázishoz; a mexikóiak az üdvözítő látomást egy kaktuszfajta fogyasztásával érték el; a szibériai sámánokat a légyölő galóca, egy mérges kalapos gomba hozta elragadtatott állapotba, az ruházta fel őket a meggyőzés erejével és így tovább. A későbbi misztikusok áhítatos lelkigyakorlatai mind azt a célt szolgálták, hogy puszta pszichológiai úton előidézzék a drogok varázslatos hatását. Vajon az örökkévalóság, a mennyország, a természetfölötti állapotok mai elképzelései, eszméi közül mennyi származik a drogosok élményeiből? A primitív ember elképesztő alapossággal kutatta fel az e világtól való elszökés gyógyszerészen útjait. Őseink szinte valamennyi természetes stimulánst, hallucinánst vagy bódítószert felfedezték. A szükség a találékonyság anyja; a primitív ember, akárcsak civilizált utóda, oly mértékben szükségét érezte annak, hogy időnként megszabaduljon a realitástól, hogy ezáltal rákényszerült a drogok megtalálására. Minden létező kábítószer veszélyes és káros. A mennyország, amelybe áldozataikat bevezetik, igen hamar válik betegséggé és erkölcsi zülléssé. Először a lelket ölik meg, azután, néhány év múltán a testet is. Mi az ellenszerük? „Drogtilalom” – felelik kórusban a különböző kormányok. Ám a tiltás eredményei elcsüggesztőek. A férfiak és a nők olyan nagy szükségét érzik annak, hogy időnként megszabaduljanak a realitásoktól, hogy szinte mindenre hajlandóak a szökés eszközeinek megszerzéséért. A tiltás egyetlen igazolása a sikeressége lehetne – de nem sikeres, és a dolgok természete szerint nem is lehet az. Az embereket csak akkor lehet megóvni az alkoholizálástól, a morfium- vagy kokainfüggőségtől, ha hatékony, de egészségükre nem káros pótszert kaphatnak ezek helyett az elragadó és (a jelenvaló tökéletlen világban) szükséges mérgek helyett. A szenvedő emberiség legnagyobb jótevői közé sorolják majd azt, aki felfedez egy ilyen szubsztanciát. ~ 2 ~ Új élvezet kerestetik 1931 Amikor a francia Riviérán élt, megfigyelhette a társadalom hedonista módon élő rétegét, azt a kört, ahol az alkohol és a kokain számított a legjobb ajzószernek. Ebben a rövid esszében, amely a Szép új világ írása közben egy kis lazítást jelentett számára, játékos iróniával érzékelteti, milyen lehet az a „világáformáló, mennyei drog”, amelynek feltalálása az eljövendő tudósokra vár. Az elképzelt kábítószer hatásához legközelebb a sebesség mámora áll A 19. század tudománya rábukkant a felfedezés technikájára, minek következtében korunk a feltalálások kora lett. Csakugyan, a találmányok, az új elgondolások kora, és ezt szüntelenül hirdetjük is. A találmányok kora – mégsem talált még fel senki semmiféle új élvezetet. Ez a különös és lehangoló tény akkor vált számomra először világossá, amikor nemrég ellátogattam az utazási irodák által a különleges élvezetek otthonaként hirdetett francia Riviérára. A Földközi-tenger partja 40 mérföldnyi hosszúságban, az olasz határtól az Esterei hegységig egyetlen óriási szórakozónegyed. Pontosabban: egyetlen óriási, rendetlen külváros, egész Európa és a két Amerika külterülete, amelyet itt-ott városmagok szakítanak meg: Mentőn, Nizza, Antibes, Cannes. A franciáknak zseniális érzékük van az eleganciához, de ugyanannyi a pocséksághoz is. Sehol a világon nincsenek olyan borzalmas külvárosok, mint amilyenek a francia városokat körülveszik. A Riviéra nagy, földközi- tengeri banlieue-je. sem képez kivételt. E hosszan elnyúló, burzsoá nyomornegyed kaotikus mocska szerencsére egyedülálló. A városok persze összehasonlíthatatlanul különbek, mint a külterületeik. Monté Carlót valami kellemesen és abszurdan ósdi, vásári pompa öltözteti díszbe; Nizza tágas, tiszta és eleven; Cannes ünnepélyesen fontoskodó, mintha tudatában volna annak, milyen költséges a választékossága. Természetesen mindegyiket felszerelték a legnagyobb gonddal kiválasztott, drága, a vendégek élvezetét szolgáló eszközökkel. Akkor jöttem rá az újfajta élvezetek hiányának lehangoló tényére, amikor e gépezet kellős közepén szórakoztam, illetve szórakozni próbáltam. Emlékszem, a gondolat egy rosszkedvű téli estén ötlött fel bennem, amikor a cannes-i Restaurant des Ambassadeurs-ből kiléptem abba a szörnyű szélviharba, amely a Croisette-et és a Promenade des Anglais-t időnként azÜvöltő szelek[1] fájdalmasan valóságos utánzatává varázsolja. Hirtelen rájöttem, hogy élvezetek tekintetében semmivel sem állunk jobban, mint a rómaiak vagy az egyiptomiak. Ami az emberek különböző örömeit illeti, e tekintetben Galilei, Newton, Faraday és Clerk Maxwell teljesen hiábavalóan éltek. A modern szórakoztatóipart ellenőrző nagy részvénytársaságok lényegében semmit sem képesek nyújtani, ami különbözik azoktól az időtöltésektől, amelyeket a konzulok kínáltak a római plebsnek, vagy Néró korában Trimalhió segítői az unott és megcsömörlött gazdagoknak. Ez annak ellenére így van, hogy a mozgókép, a hangosfilm, a lemezjátszó, a rádió mind az ember szórakozását szolgáló modern lehetőségek. Az igaz, hogy ezek az eszközök modernek, semmi hozzájuk hasonló sem létezett ezelőtt, de az, hogy a gépek korszerűek, nem azt jelenti, hogy a szórakoztatás, amit reprodukálnak és közvetítenek, úgyszintén modern. Nem az. Ezek a modern eszközök csupán azt érik el, hogy nagyobb közönség számára teszik hozzáférhetővé a drámákat, a némajátékot, a zenét, vagyis mindazt, ami idődén idők óta szórakoztatja szabad idejében az embereket. Ez a mesterségesen reprodukált szórakozás olcsó, ezért nem is űzik olyan szórakozóhelyeken, mint amilyeneket például a Riviérán is találni, s amelyek csak azért vannak a világon, hogy a lehető legrövidebb időn belül a lehető legtöbb pénztől szabadítsák meg a turistákat. Ezeken a helyeken a drámát, a némajátékot, a zenét eredeti formájukban nyújtják a közönségnek úgy, ahogy annak idején elődeinknek: gépek közvetítése nélkül. Nem kevésbé hagyományosak a szórakozóhelyek egyéb örömei sem. Evészet, ivászat; félig vagy egészen meztelen balerinák és akrobaták gusztálása, hátha felajzódik tőlük a megcsömörlött szexualitás; tánc; játékok, amelyeket játszanak, és amelyeknél kibicelnek (főként őrült és vad játékokról van szó); állatok gyilkolása – a gazdagok időtöltése mindig is ez volt, és ha módjukban állt, a szegényeké is. Nem kisebb a hagyománya a Riviéra másik jellegzetes szórakozásának, a szerencsejátéknak. A szerencsejáték legalább olyan régi, mint a pénz, vagy talán még annál is ősibb, Egyidős az emberi természettel, vagy legalábbis az unalommal, egyidős a mesterséges izgalom és a művi érzések iránti szükséglettel. Ezzel hivatalosan teljes azoknak a szórakozásoknak a listája, amelyeket a Riviéra szórakoztatóipara kínál. De nem szabad elfelejteni, hogy mindezen élvezetek –