GERALD DURRELL A véznaujjú maki meg én MADAGASZKÁRI MENTŐEXPEDÍCIÓ E U R Ó P A KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 2012 TARTALOM Néhány szó elöljáróban Egy tó eltűnik Makik minden mennyiségben Yniphora-epizód Ugrópatkány és laposfarkú teknős Halihó! A Kristályerdőn is túl Édes Verity A jós és segédei Maki megérkezik Repül a Maki Zárszó „Az ​ágakon közeledett felém a homályban, átható tekintetű kerek szeme izzott, kanálforma füle, akár a radarernyő, ide-oda járt, mindegyik külön-külön, a maga akaratából, fehér bajsza rezgett- mozgott, akár a szenzor, fekete mancsa, vézna, hegyes ujjaival – a harmadik fantasztikusan hosszú volt – kényesen kocogtatta előrehaladtában az ágakat, mintha csak zongorista játszana egy különlegesen bonyolult Chopin-etűdöt.” Így írja le Gerald Durrell megismerkedését a „véznaujjú maki”-val, a madagaszkári őserdő mélyén rejtőzködő legendás „áje-áje”-val. Ez a nagy fülű, bánatos szemű, hosszú ujjú állatka ma már csak kis kolóniákban él. Gerald Durrell – ezúttal is – azzal a szándékkal indult expedícióra, hogy Madagaszkáron találjon és összefogjon néhány pár áje-ájét, majd Jersey szigeti híres állatkertjében tenyészkolóniát létesítsen, s ezáltal ezt az állatot is megmentse a kipusztulástól. Durrell könyve élvezetes olvasmánya a laikus olvasónak is; „Gerry” angyali humorral írja le a magadaszkári zomá-t, az óriási piacot csakúgy, mint a bennszülöttek mulatságait, mindnenapi életüket, különös ételeiket és mágiájukat – és persze mindenekfelett az állatvilágot. Nemcsak a „sztár”, a véznaujjú maki szerepel a könyvben, hanem az ugyancsak antropomorf tulajdonságokat felmutató más, őshonos élőlények – teknősök, ugrópatkányok és egyéb állatfajták –, no meg persze az expedíció bel- és kültagjai, különféle nemzetek fiai csakúgy, mint a szeretettel megrajzolt bennszülöttek, akik oly sokat segítenek Gerrynek, feleségének, Lee- nek, meg az egész expedíciónak. A kötetet a szerzőnek és – emberi-állati – társainak színes fényképei díszítik. Fordította Borbás Mária Gerald Durrell: The Aye-Aye and I Harper Collins Publishers, London, 1992 Copyright © Gerald Durrell, 1992 Hungarian translation © Borbás Mária, 1994 A SZERZŐTŐL AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓNÁL MEGJELENT: Állatkert a kastély körül A bafuti kopók A Bárka születésnapja Családom és egyéb állatfajták Életem, értelme Férjhez adjuk a mamát Fogjál nekem kolóbuszt! A hahagáj A halak jelleme Istenek kertje Kalandorok az őserdőben Léghajóval a világ körül Madarak, vadak, rokonok A piknik és egyéb kalamajkák A részeg erdő Rokonom, Rosy A susogó táj Vadászat felvevőgéppel LEE-nek, aki kibírt, kibír és remélhetőleg bírni fog, ameddig bírja Néhány szó elöljáróban Az ágakon közeledett felém a homályban, átható tekintetű kerek szeme izzott, kanálforma füle, akár a radarernyő, ide-oda járt, mindegyik külön- külön, a maga akaratából, fehér bajsza rezgett-mozgott, akár a szenzor, fekete mancsa, vézna, hegyes ujjaival – a harmadik fantasztikusan hosszú volt – kényesen kocogtatta előrehaladtában az ágakat, mintha csak zongorista játszana egy különlegesen bonyolult Chopin-etűdöt. Walt Disney-féle boszorkányos fekete macskára emlékeztetett, a tetejébe egy árnyalatnyi hasonlatossággal E. T.-hez, a Földönkívülihez. Ha a Marsról megérkezik a repülő csészealj, vélhetőleg ilyesmi bukkan ki belőle. Mintha a Lewis Carroll Szajkóhukkja elevenedett volna meg, nagy káka-törzsek erdején. Vállamra ereszkedett, hatalmas, delejes tekintetű szemével arcomba bámult, s karcsú ujjait oly értőn jártatta végig szakállamon-hajamon, mint holmi borbély. Lecsüggő állkapcsában óriási, vésőforma fogakat láttam, fogakat, amelyek szüntelenül növekedtek, s én mozdulatlanul ültem. Szajkóhukk apró, horkanó zajt hallatott – „höhh” –, és az ölembe ereszkedett. Ezután szemügyre vette a sétabotomat. Fekete ujjai úgy játszottak rajta, mintha fuvola volna. Majd előrehajolt, és irdatlan fogainak két harapásával akkurátusán kettészelte a botot. Szemmel látható bosszúságára nem lelt benne lárvákat, hát visszatért a vállamra. És megint fésülgetni kezdte szakállamat-hajamat, mint holmi szelíd kis gyerekszellő. Ekkor azonban, rémületemre, felfedezte a fülemet. Itt aztán alighanem fenséges méretű és királyian zamatos lárvák rejtőznek – mondta magában. Gyengéden morzsolgatta, mint ínyenc az étlapot, majd roppant óvatosan belehatolt vékony ujjával. – Hát akkor most megsüketülünk – sóhajtottam megadóan. – Menj arrébb, Beethoven, adj egy kis helyet. – De legnagyobb meglepetésemre alig éreztem az ujjat, amint radarszonda módjára letapogatta a fülemet, hátha talál valami elrejtett csemegét. Mivel azonban kukacoknak se íze, se bűze nem jutalmazta kutatását, Szajkóhukk még egy halk – és bosszús – „höhh”-öt hallatott, és visszamászott az ágak közé. Így esett megismerkedésem véznaujjú makival – szülőföldjén „áje-áje” a neve –, és menten láttam, hogy jó sorsom merőben hihetetlen teremtménnyel hozott össze. Segítségre szorul, hát segítenünk kell neki. Hogy kihalni engedjünk egy ilyen elképesztő és bonyolult teremtményt, az éppolyan elképzelhetetlen, mint tűzre vetni egy Rembrandtot, diszkót telepíteni a Sixtusi Kápolnába, vagy lerombolni az Akropoliszt, hogy a helyén felépüljön a Hilton. Márpedig igenis fennáll a veszély, hogy az áje- áje, ez a különös teremtmény, amely már-már mitikus tekintélynek örvend Madagaszkár szigetén, eltűnik a föld színéről. Varázslatos állat – nem csupán biológiai értelemben, de a malgas nép gondolatvilágában is, akik között él, és, fájdalom, pusztul. Ezt a különös állatot 1782-ben írták le először, a legkülönbözőbb tulajdonságok valóságos anatómiai kotyvalékaként, úgyhogy a tudósok évek hosszú során át nem tudták, hová tegyék. Nyilvánvalóan nem közönséges maki, és masszív fogazata miatt egy darabig nem is tartották rágcsálónak. Végül is eldöntötték, hogy az áje-áje – az áje-áje; egy makifaj, de egyedibb lakója a bolygónak, mint bármely más teremtmény. Saját külön családot ruháztak rá, és dallamos névre, Daubentonia madagascariensis- nek keresztelték. Madagaszkár szigete tobzódik tabukban. Ezeket itt fady-nak hívják, és ahány falu, annyiféle a fady, nem meglepő tehát, ha a fejlődés egy ennyire sajátos termékének, mint az áje-áje, varázserőt tulajdonítanak. Hogy milyet, az faluról falura, törzsről törzsre változik. Némelyik helyen a halál hírnökének tartják, és ha a falu szomszédságában találnak rá, kötelességüknek tekintik, hogy megöljék. Ha kicsike az állat, valamelyik falubeli kisgyerek halálát jelzi. Ha nagy, és a szőre fehér, akkor világos bőrű személy forog halálos veszedelemben, ha pedig sötét az irhája, sötét bőrű embert fenyeget a veszély. De olyan fertálya is akad a szigetnek, ahol ha egy falubeli a háza közelében talál és öl le egy áje-áje-t, azzal háríthatja el a balszerencsét, ha a tetemet a szomszédja udvarára teszi. A szomszéd, mihelyt rátalál a kétes értékű ajándékra, menten továbbítja a túloldali szomszédja udvarára. Így vándorol végig a falun az áje-áje teteme, míg csak ki nem hajítják az országúira, az arra járók nagy ijedelmére. Amolyan áje-áje hólabdalánc ez: ha nem továbbítod, nagy szerencsétlenség ér. Más környéken leölik az állatot, kezét-lábát raffíába kötözik, s a tetemet a falu elején felakasztják, amíg oszladozni nem kezd – akkor aztán odavetik a kutyáknak. Megint másutt az áje-áje vézna középső ujját megszárítják, és a falubeli boszorkánymester használja bűvös talizmánként, jó avagy gonosz célokra. Így tehát az áje-áje, az evolúció szeszélyéből, varázserejű ujjnak lett a birtokosa. A malgas nép változatlanul űzi a könyörtelen és öngyilkos „vágd ki és égesd föl” gazdálkodást: irtják a sziget szívét-vérét – az erdőt, s az áje-áje meg számos egyéb egyedülálló faj biztos sorsa a kipusztulás. Egy időben már azt hitték, az áje-áje valóban ki is halt, de azután rájöttek, hogy ez a különös állat még megél néhány elszigetelt zugban – habár azokat is az erdőpusztítás réme fenyegeti. Az áje-áje avagy véznaujjú maki varázserejét a túlélésre fordította. Ahogy fogyatkozott az élettere, behatolt oda, amivel az ember az eredeti területet pótolta – kókuszültetvényekre, cukornádligetekbe, szegfűszegtermő gyümölcsösökbe. Ha falusi vagy, és a megélhetésed, mondjuk öt kókuszpálmától, egy zsebkendőnyi cukornádültetvénytől meg fél tucat szegfűszegfától függ, akkor a véznaujjú maki nem varázserejű veszedelem – hanem az a teremtmény, amely örökre elapaszthatja megélhetésed forrását. Következésképpen vagy megölöd, vagy magad pusztulsz éhen. Mivel az erdők tizedelése akadálytalanul folyik, ezek az elszigetelt áje- áje búvóhelyek halálra vannak ítélve. Csak remélhetjük, hogy hamarosan új, értelmesebb gazdálkodó módszereket vezetnek be, hogy jóvátegyék a pusztítást. De addig is tulajdon érdekében fogságba kell ejteni néhány véznaujjú makit, hogy a faj fennmaradjon: ha már a vadonban kipusztulnak, legalább néhány állatot visszatelepíthetünk természetes környezetébe (már persze ha az a természetes környezet még létezik). Napjainkban nyolc véznaujjú maki él az Egyesült Államokban, a Duke Egyetem Főemlősközpontjában, egy pedig a párizsi vincennes-i állatkertben. Még néhányat fogságba kellett ejteni, hogy életképes kolóniákat nevelhessünk. Ezért Jersey-szigeti alapítványunk, a Jersey Wildlife Preservation Trust úgy határozott, hogy mentőexpedíciót indít ennek a célnak az érdekében. Az alábbiakban olvasható, hogyan vadásztunk a varázsujjú teremtményre, s milyen kalandokat éltünk át. De a történet a morandavai óriás ugrópatkányról meg a laposfarkú teknősről is szól, és a tűnőfélben levő tó nádasaiban élő szürke félmakiról. És szívből remélem, hogy méltó képet fest a világ egyik leggyönyörűbb szigetéről is.