A TERMÉSZETTUDOMÁNY FEJLŐDÉSÉNEK TÖRTÉNETE IRTA WILHELM BÖLSCHE FORDITOTTA SCHÖPFLIN ALADÁR ELSŐ KÖTET BUDAPEST FRANKLIN-TÁRSULAT MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA 1912 TEREMTÉSI MONDÁK. Teremtési mondák. a mi A természet fejlődésének története egy gigantikus harcz képe igyekszik megrajzolni. A sötétből mind fényesebb világosságra küzdi fel magát egy világ: világunk, amelyben járunk-kelünk s amelyben magunk is szüntelen küzdők vagyunk. Mintegy tükörképe ennek a nagy, vajudó küzdelemnek, ami – szükebb keretben – elénkbe lép, amikor megpróbáljuk nyomon követni a világról való szellemi felfogást, amint az emberi kultura csekély számu évezredeinek folyamán utat tört magának. Itt is, ott is kezdetben tétova ködök szállanak fel, formátlanul, árnyszerüen. Ott a távol fekvő égi messzeségek kozmikus gőze, amelyből még csak ezután kell csillagoknak kialakulni, az erők és az elemek nehezen elgondolható mérlege, amely titokzatosan érinti a teljesen felfoghatatlan dolgok határát. Itt a fantázia korlátlan alkotásainak birodalma nyilik, az emberiség gyermekkorában, szintjátszó egymásbafolyása a vallás, a költészet és a tudomány egymástól még el nem vált csiráinak, a mithoszok világa, amely szétfoszlik kezünkben, ha meg akarjuk fogni és amely mégis kétségbe nem vonható módon magában foglalja a valódi természetismeret és a fejlődéstan kiinduló pontját is. Magában foglalja történetileg, nem abban az értelemben, mintha valamely régi nép egyik vagy másik teremtési mondája misztikus, a tapasztalat körén kivül eső uton-módon rejtené magában a valódi tényállás csiráit. Figyelmünkben kell tartani ezt a tényt, anélkül, hogy az éles elítélésre való hangulatot kellene belőle meríteni. Ma ugyan, sajnos, még sokfelől valódi ellentétül állítanak szembe a modern természetkutatás eredményeivel egy régi, mithikus teremtési tant, mely egy rég elváltozott kulturnép gyermekkorából származik s ezt a mondát mint valami eleven dolgot állítják elénk, mint amelynek szerepe kell hogy legyen egy világnézet szilárd megalapozásban; de ez a képzelhető legnagyobb mértékben egyenlőtlen eszközökkel folyó háboru. Az egyenetlen harcz azonban mindig kárhozatos elkeseredettséget szül, megvetést az egyik, lehetetlen gúnyt a másik oldalon és ezáltal a mesterségesen elferdített viszony által sokat szenvedett az emberiség mithoszalkotó ifjuságáról való egész felfogásunk. Ha az előitélet nélküli gondolkodás terén maradva szabadulni tudunk ettől az elkeseredettségtől, akkor ama szines, költőileg gazdag teremtési mesék országa a világismeret valódi építményének előkertjévé lesz. A valódi költészet minden arany és rózsafelhője ebben az első korszakban rárajzolódik a természet hajtóerői után való kutatás szigorú kupolájára. Nem egészen alaptalanúl tünt fel a világ bizonyos értelemben szintelennek és kijózanodottnak, mikor a tulajdonképpeni természetvizsgálat a mithosz nyomába lépett. Gondoljunk például a mózesi teremtési legenda hatalmas vonalaira (amely egyáltalán nem a költőileg legmegragadóbb az ismert mondák között): amint a világszellem a vizek fölött lebeg, amint keze elválasztja egymástól a fényt és sötétséget, amint felállítja az ég alkotmányát, a szárazföldet elkülöníti és zöldellő növénytakaróval borítja, állatokkal benépesíti, amint végül az embert egy viruló kertnek, amelyet a keleti természetérzés minden pompája díszesít, föltételekhez kötött urává teszi, amint az ember fenhéjázásában bűnbe esik, úgy, hogy erre komor büntetésül a költőileg leghatásosabb helyen lehet értékesíteni a valódi őskor addig elhallgatott képét, az elvesztett természet lángoló villámkardjaival, a létért való keserves küzdelemmel, kóbor nomádélettel, amelyben a férfinak fegyvereket kell kitalálnia az állatok és az ellenség ellen, állatbőrökbe kell burkolóznia az időjárás viszontagságai ellen, a nőnek fájdalmak közt kell a vándorélet közben szülnie, mig végül a föld rettenetességei a legelemibb erőszak tényében elérik tetőpontjukat az emberi fajnak csaknem teljes elpusztulásával, velkanikus eruptiókban, mikor tűz és kénkő eső hull az égből és emberek kővé merednek, pusztító özönvizekben, mikor a megművelt földterület két folyam között eltünik és a föld teljessége a láthatárig, amely a tapasztalatlan szemében a világ határát jelenti, egyetlen vízárba merül… Nagy, feledhetetlen képek ezek, melyeken évezredek fantáziája dolgozott és a magasztosság érzése számlálatlan generácziókon át méltán táplálkozott belőlük. Ezzel szembeállítva szegényesnek és terméketlennek tünik fel a természetről való fogalmak másik útja: a részletkutatás, legalább hosszu ideig. S a gúny a tudatlanok részéről sohasem hiányzott. Idézzünk fel képzeletünkben egy a középkor végéről való növény- gyüjtőt, kinek minden bölcsessége abban áll, hogy ki tudja ragadni a csunya természeti tárgyak egy kicsiny sorozatát és le tudja irni őket (alapjában véve egyelőre nagyon is problematikus) hasznuk szempontjából bizonyos betegségek ellen, keskeny, füstös szobájában, egy kicsinyes, vad és czéltalan viharoktól szaggatott korban, minden fölemelkedés nélkül a nagyság felé, a gyakorlati gyógyszer egyetlen kicsiny szempontjára szorítkozva… Képzeljük el az első, rossz távcső előtt álló megfigyelőt, aki arra áldozza szeme világát, hogy néhány bolygó fénypontot a Jupiter bolygó mellett mint holdakat állapítson meg vagy hogy foltokat fedezzen fel a napban. És mégis, ez a józan regisztráló munka törte akkor a haladás útját! egész kozmoszt Ami valahára utat tört magának mint természet-megismerés, amely világot, épít, ma már bizonyára fölébe emelkedett nagyság és szingazdagság dolgában is a mithosznak. Semmiféle naiv kozmogoniának nincsenek olyan képei, mint a mai csillagászati kutatásnak: a nap felületének vérvörös, izzó vizgőz-eruptiói, melyek 20,000 mérföld magasságnyira vetődnek fel, a hold mérhetetlen, borzalmas kráter-üregei, amelyekbe napszálltakor mind csipkézettebben és kisértetiesebben hull bele tépett szélük hajszálnyi éles árnyéka, a Saturnus szabadon egyensulyozódó gyürürendszere, melynek arányaihoz képest a föld holdjával együtt csak törpe számba megy, a közös súlypontok körül keringő kettős csillagok rubinvörös és smaragdzöld napjai, melyek szines fénye felváltva mágikusan változékony nappalokkal lángolja körül felváltva a hozzájuk tartozó bolygórendszereket. És még hány más példát lehetne felhozni! A legnagyobb eredmény pedig végül az exakt alapokra fektetett fejlődéstörténet maga, a mithosz igazában való helyettesítője és beteljesítője! Mert a mithosz – még a képzelhető leggyermetegebb, legnaivabb és legesetlenebb világmagyarázat is – akaratlanúl összeolvad ugyan a szabadon csapongó költészettel, alapjában véve azonban nem akart semmi egyebet adni, mint a jelenségek valóban kielégítő magyarázatát a meglévő oksági szükségérzeten belül. A költői elem, bármennyire gátak nélkül hullámzott, velejében szintén a valóságos tapasztalatok bizonyos sorozatában gyökerezett, mert az ember össze tud kapcsolni, rendezni, bizonyos harmonikus, neki kedvező sorrendbe tud csoportosítani (amint hogy a valóságok elszigetelt tényeit bizonyos ritmusba, kielégítő harmóniába tudja juttatni), de sohasem képes arra, hogy költői intuitió révén, önmagából új alkatrészekből álló pozitiv dolgot hozzon létre. Csakhogy a mithoszt két dolog akadályozta és terhelte. Egyfelől a végzetes, bár az emberiség fejlődésének menetében elkerülhetetlen szerep, melyet az okság törvénye a vallás keletkezésében játszott, amely a költészetnél is szorosabban szövődik bele a kozmologiai mithosz lényegébe. A természeti ember, vagyis egy bizonyos kezdetleges fokon álló ember környezetében a hatások egy kicsiny körét látja, amelyeknek okát megadja neki a tapasztalat és a hatások egy rengeteg nagy körét, amelyekre nézve nem tudja eligazítani semmiféle tapasztalat. Egészen jól érzi már, hogy nagyon hasznos dolog az okokat tudni s ez a magva a természetkutatás mint kulturafejlesztő eszköz forrásának. Hiszen hangsúlyozták még azt is, hogy az okságra való egész törekvést alapjában véve a természet tenyésztette ki az emberben a létért való küzdelem folytán, mivel óriási forrása van benne a védelemnek s a védekezés lehetőségeinek 1) az egyén számára. A villám okát tudni annyit jelentene, mint eszközöket találni pusztító hatása ellen. Ezt a következtetést megcsinálta a meztelen vadember éppúgy, mint a villámhárító feltalálója. A vadember következtetésének tévessége rendszerint csak abban van, hogy nem tud rálépni a lassú kutatás fáradságos útjára, hanem azonnal magyarázni kezd. A legközelebb álló valósághoz nyúl: önmagához. A villám, vagy aki a villámot dobja (itt már két fokozat van) egy az emberhez hasonló lény. Ezzel a lénynyel, mivel emberileg van elgondolva, bizonyos értelemben tartósan meg lehet magát értetnie, mint az embertárssal, a törzsbélivel. Hogy úgy mondjuk, szocziális viszonyba lehet vele jutni. Most már: a villám nagyon hatalmas. Ugy kell tehát megkörnyékezni, mint a törzs hatalmasait: könyörögni hozzá, feláldozni, hizelegni neki, békítgetni. A megszemélyesítés hamarosan, szilárdan beleéli magát és (hozzájárul még a közvetlen kisértethit az áloméletbe, a beteges viziókba benyuló gyökereivel) a vallás roppant szerepének, amennyiben a természet magyarázója akar lenni, rés nyilik. Ez a szerep – mint mondottuk – az igazi természet-magyarázatra lényegében naisgtyenoenk végzetes. Mert ebből az alapból jut bele a kozmogoniai mithoszba a természeti erők helyettesítése lelkes, emberhez hasonló, de emberfölötti erőkkel ellátott lényekkel. Az lépnek a kozmogoniai mithoszba, annak vesztére. A másik aggodalmat keltő oldalát a dolognak, mint az előbbinél másodlagosan szereplő tényezőt már említettük: a tapasztalatok korlátozottságában rejlik. Ezek emelkedő vagy csökkenő száma szerint alakulnak ki a teremtési mithoszok különbségei a különböző népeknél. Ezeket mindjárt szemügyre fogjuk venni. Különbség nélkül valamennyi a causalitas törvényéből indul ki. Személyesítésekkel és emberiesítésekkel is dolgozik valamennyi, de már váltakozó intensitással. Költőileg, azaz harmonizáló, kikerekítő, schematizáló módon van valamennyi kialakítva. Végeredményben azonban a valódi tapasztalatok különböző mennyisége és módja adja meg az elválasztó pontokat. Egy őserdei népnek a teremtési mithosza az egyenlítő alatt nem fog jégóriásokról beszélni; déli félgömbünk lakóinak csillagászati legendáiból a kereszt csillagképe ragyog ki, a melyet a mi északi egünk nem ismer. Ezek a tapasztalatok azonban sehol sem nagyon bőségesek. Ez könnyen kiviláglik. Mint a látható mindenségben a ködképződmények, ugyanúgy a mithoszképzés is még mindig folyamatban van a mi természeti állapotban élő népeinknél: a mi kulturnemzeteink hagyományosan ránk származott teremtési mondáiról azonban tudjuk, hogy keletkezésük ideje évezredekkel mögöttünk van; magától adódik a sejtelem, hogy itt, amennyiben a tapasztalati kincs csak valamennyire is gazdag, bizonyos igen régi s előttünk máskülönben sem ismeretlen természeti eseményekre való vonatkozások rejlenek. A támasztó pontok azonban meglehetős szegényesek. A jléeggknoargsyzoabkb valószinüség szerint beleesett az ember korába egy óriási földi természetjelenségnek a kezdete és bizonyosan a kiterjedése és a lecsökkenése. Ez a természeti jelenség a . Egy pálmákkal benőtt meleg klimából, melynek az ember még alighanem tanuja volt, az ázsiai-európai szárazföld tetemes része jégsivataggá változott. Mesés méretü glecserek csuszamlottak lassan lefelé a hegyekről és hegymagasságú kőtömegeket szállítottak a legtávolabbi helyekre. A még lakható területeken steppei növényzet terjedt el, mosusz-ökrök csordái, ahogy ma a sarkkör táján élnek, elvándoroltak a mai bódeni tó tájékáig, a roppant agyaru, gyapjas mammuth- elefánt taposta mai kulturerdeink avarát. Ebben a jégkorszakban az ember már kétségtelenül megvolt. A legkülönbözőbb helyeken levő barlangokban lehet nyomait megtalálni, vadászott a mammuthra, talán maga is irtotta ki, mikor a jégkorszak végére járt. Ezekhez a mammuth- 2) és rénszarvas-vadászokhoz azonban nem fűződik semmiféle teremtési monda. Egyszer mintha valami nyoma földerengene. A tunguzok, egy keletszibériai mongol vadásznép mondáiban szerepelnek félelmetes fekete szörnyetegek, bikák, melyek egyetlen szarvat viselnek homlokukon, akkorát, hogy külön szánkó kellett az elszállítására. A környéken talált csontmaradványokból tudjuk, hogy ott valóban élt, talán az ember koráig egy orrszarvu, barna melynek homloka páratlan módon csont-párnával volt ellátva egy óriási szarv támasztékául. A rés elefántnyi nagyságú állat, az elasmotherium, azonban, amely számunkra nyilik, itt is bizonytalan. Éppen tunguz vadászok élvezték először azt a látványt, hogy szibériai folyam-torkolatok megfagyott mocsártalajából még véres, friss mammuth-hullák bukkantak fel, melyeket a fagy talán százezer évig konzervált. Igy tehát ezek a tunguzok a legtávolabbi kerülővel, elkésve is visszaálmodhatták magukat a jégkorszakba és a feltámadt állat-kolosszusok láttára új, független mondatraditiót fejleszthettek ki. Az «özönvíz» látszólag legjobban indokolt s oly gyakran visszatérő mithosz-alkatrésze éppen egyenesen ellenkezőről tett tanubizonyságot: mert a geologia nem ismer egyetlen az egész földre kiterjedő tapasztalatot sem, amely itt tekintetbe jöhetne. Helyileg korlátozott alásülyedések történtek sok helyütt még az emberi történelem korszakában is. A tenger árjából vulkanikus jelenségek közben hirtelen szigetek emelkedtek ki, igy például a tizenkilenczedik század harminczas éveiben Sziczilia és Afrika között. Pusztító hatásu áSurveiszsek, amelyek a röghöz kötött síkföldi lakó szemében valóságos halál-áradás számba mehettek, egyes erősen benépesedett vidékeken periódikusan újra meg újra bekövetkeztek. Eduárd, a kitünő bécsi geologus megpróbált szemlélhetővé tenni éppen a történetileg és mithologiailag rendkivül fontos mesopotámiai völgyre nézve az Euphrates és Tigris alsó folyása táján egy földrengéssel egyidejüleg egy a perzsa öbölből a tenger felől jövő cziklont, amelyre eshetőlegesen a mi semita-keresztény özönviz-mondánk, melyet a biblia tekintélye támogat, vonatkozhatik. China történetileg fontos folyamvölgyében, a Hoanghón az iszaptömegek ősidők óta felhalmozódott rétege a folyammeder és partszélei fölemelkedését idézte elő a környező síkság széles területei felé, magas őszi vízállások idején a folyam periodikusan átszakítja ezeket a mesterséges csatornafalakat, megváltoztatja útját és óriási kultur-földeket temet el: még 1887-ben (a chinai traditió kezdete óta körülbelül tizedszer) az emberek millióit pusztította el. Magas hegygerinczeken talált kagylók kissé finomabb 3) következtetéssel könnyen az egész földet átfogóvá növelhettek ilyen képeket. Ma azonban tudjuk, hogy éppen a legtöbb bizonyító erejü esetekben azok a kagylók sok idővel az emberi nem keletkezése előtt éltek és az Óczeán kimutathatólag nem emelkedett az Alpesek csúcsai fölé, hanem a hegyláncz csúcsosodott fel lassankint, törvényszerüen és magával emelte föl az egykori tengerfeneket. Tudomásunk szerint a lakható föld teljessége sohasem volt teljesen viz-réteggel körülvéve, legkevésbbé pedig abban a rövid időközben, melyen az emberi hagyomány átér. Ha a különböző természeti és kulturnépek teremtési mithoszai nem volnának egyebek, mint a tapasztalat legrégibb használható csapadékai, akkor legalább azt lehetne remélni, hogy az összes népfajok eredeti kapcsolatára való végső emléket láthatunk bennük, amilyent a modern kutatás megkiván. Szó sincs azonban semmi efféléről. Még egymáshoz aránylag közel álló népekből is kiveszett minden egymásról való tudomás, hát még az egymástól messzire eltávolodottak! A biblia népsorozatában hasztalan keresnénk helyet a polinéziaiak vagy az indiánusok számára, ez oly tény, amely már kevés idővel Columbus fölfedezése után is sok fejtörést okozott a mózesi mindentudás hiveinek. Bizonyos, bár akaratlan kapcsolatokat azonban mégsem lehet tagadni. Ha egy nép egyházi szentesítés útján változatlanul megőrzött ősrégi mithoszaiban olyan csillagképekhez ragaszkodik, melyek jelenlegi tartózkodása helyén nem is vehetők észre, akkor ebben tagadhatatlanul egy mesterségesen megőrzött tapasztalati maradvány rejlik, amely amellett szól, hogy az illető nép egy messzefekvő helyről vándorolt mostani tartózkodási helyére. Ha bizonyos kicsiny vonások visszatérnek a germán és görög mesékben, az indusok elbeszéléseiben, a déli Óczeán Fidzsi-szigeteinek lakóinál és a délafrikai hottentottáknál, akkor a kutató ebben a legrégibb örökséget sejti, amely talán becses ujjmutatásokat ad. Mindezeknek a népeknek valóságos tudatából azonban kiveszett az egykori kapocs leghalványabb emléke is és amaz utólagos magyarázatok területe is szük és ingatag, mert nem tudni, mily gyakran vezettek hasonló indítékok hasonló mithoszi alakulatokra. * Ezek után a bevezető elmélkedések után vizsgáljunk át egy sereg jellemző teremtési mithoszt a föld különböző területeinek köréből s próbáljuk belőlük a karakterbeli jellemvonások egy sorát megállapítani. Mózes teremtési legendáját még ma is aktuális érdekével utolsóul fogjuk tárgyalni. Először is ott keressük fel a mithoszt, ahol még ma is hamisítatlanúl és egyeduralkodón él: a természeti népeknél. A történelem előtti és történelmi időben való nagyszámu vándorlások valószinüvé teszik, hogy a legrégibb, legalacsonyabb rendü emberiség maradványai egy természeti törvénynek megfelelően a kontinensek határai felé szorultak, a poláris zóna kezdetének széles északi partvidékeire épp úgy, mint mindenek előtt a nagy szárazföldterületek pyramisszerüen kihegyezett vagy szigetekre darabolódott déli nyúlványaira. Ugyanarról a törvényről van itt szó, amely régi, már csak ereklyeképpen ránk maradt állatformákat szigetekre, vagy messzeeső, szigetszerü szárazföldekre és félszigetekre tolt ki: a csőrös és erszényes állatokat, melyek a magasabbrendü emlős állatok őseiül tekintendők, Ujhollandba, a reptilia-szerü, tehát valószinüleg legrégibb madarakat (Dinornis) és a családfában minden élők közt legalább álló gyikot (Hatteria) Uj-Zélandba, a nagy vastagbőrüek többségét, melyek virágkora a régesrég elmúlt harmadkor volt, Délafrikába, a hasonlóképp régóta hanyatlásra jutott edentatákat (lajhár, örvös állat) Délamerikába, az ősvilági rák- és pók-fajtákat (Limulus, Liphistium) középamerikai és indiai szigetekre, a félmajmokat Madagaszkarba stb. Csakugyan, aránylag kezdetleges népmaradványokkal feltünő módon találkozunk, ha Ujhollandot Taszmániával, a délamerikai Tűzföldet, Délafrikát és másfelől az új és óvilági poláris zónát vesszük szemügyre. Az ausztráliai néger, a tűzföldi, az eszkimó akkor is igen alacsony sorban állanak, ha megengedjük, hogy tökéletesen kulturátlan és művelődésre képtelen népek mai ismereteink szerint nincsenek. Afrika óriási földrészén a bushmannok és hottentották kicsiny, világos szinü törzsei a földrész félszigetszerüen kihegyesedő déli részén meglehetős biztonsággal tekinthetők legalább az egy földrész őslakossága maradványaiul. Érdekes lesz tehát a legnaivabb kozmogoniának a nyomait ilyen messzire előretolt előörzöknél vizsgálni. Ha az emberiségnek volna valahol kijelentésszerü «ősbölcsesége», akkor itten volnánk a forráshoz legközelebb. A bushmanoknál teremtési mithoszról abban a zárt formában, ahogy a bibliából ismerjük, nem lehet szó. A mithosz szilárd bordaszerkezetét többnyire a vallási fogalmak további kifejlődése adja meg. Ezeknél a vad népeknél azonban a vallás a lehető legalacsonyabb fokon áll. Igy tehát nem marad más, mint néhány tapasztalat és a költői elem. A kóbor vadember naiv meséi, melyek a dolgok eredetéről szólnak, a csillagokhoz és állatokhoz, szükös életének legfontosabb tárgyaihoz fűződnek. Afrika csillagai és állatai ezek. Egy szöcskét – meséli a fokföldi bushman – üldöztek a tengeri macskák. Ez széttépte egy antilop epehólyagját. Ebből keletkezett a sötétség. Hogy azonban ismét világosságot nyerjen, a szöcske az égbe dobta papucsát. Ebből lett a hold. Szine a bushmanföld pirosas porából való, amely a bőrhöz volt tapadva. Azért hideg, mert bőr-papucsból származik. A nap eleinte mint férfi élt a földön, fénye a hónaljából sugárzott ki. De ez a fény csak kunyhójának legközelebbi környezetét világította meg. Ezért a régi bushmanok az égbe dobták a napembert, ahonnan most mindenkire árasztja fényét. Máskor meg a hold is ember. A nap azonban haragjában egyre- másra egy-egy darabot vág le róla éles sugaraival. Nagy könyörgésére meghagy neki egy darabot gyermekei számára. Ez a darabka aztán lassankint megint egészszé növekszik (teli hold), mire a levagdalás megint megkezdődik. A bushmanok ideje előtt, mondja továbbá a monda, élt egy nép, amelynek mécs nélkül kellett útját megtalálnia a sötétben. Akkor egy ravasz leány izzó hamut dobott az égre s ebből lett a tejút. Bizonyos fényes csillagok a déli koronában és a keresztcsillagzatban, az antipodusok egének legszebb csillagképében, emberekből és oroszlánokból keletkeztek, melyeket egy másik leány gonosz pillantása kővé változtatott. Özönvíz-mondák elenyésző nyomai, melyek állítólag a bushmanokkal rokon hottentottáknál jelentkeznek, valószínűleg modern misszionáriusok hatására vezethetők vissza. A valóság szerint Afrika az özönvíz-mondák lemgtienrdmeénketlenebb talaja s az óriási földrész négertörzseinél való hiányuk a legtalálóbb argumentum az ellen a gyakran nagyon könnyelműen kimondott állítás ellen, hogy az özönvíz nép mondájában visszatér, tehát egyetemes eseményhez kell fűződnie. Az ausztráliaiak kozmogoniai mithoszai az ujhollandi szárazföldön ezekkel sok tekintetben feltünően egyező vonásokat mutatnak fel. Itt a nap a nagy strucz-madárforma állat, az Emu tojása, amely az «előbbi embereket» az égbe dobta, a tejút pedig a korábbi földi lakók tüzeinek füstje. Más mesékben a hold a nap férje s a nap minden hónapban egyszer fölemészti. A dél-ausztráliaiaknál egy Muramura nevű jó szellem teremtette a napot az emberek számára, miután ezek sokáig könyörögtek hozzá tánczukkal; mert szükségük volt napmelegre – magyarázza elég naivul a mese – amely ellankaszsza a gyorsjárású emustruczczot, legfontosabb vadászzsákmányukat és a kezükbe juttassa. Esténkint a nap végigjárja az elhunyt emberek lelkeinek sorait. Akit megajándékoz kegyével, az ellenszolgáltatásul neki adja egy vörös kenguru bőrét. Azért látszik reggel pirosnak, mert rajta van ez a bőr. Az embereket is ez a Muramura nevű jó szellem csinálta, még pedig állatokból. Kezdetben kicsiny, fekete gyikokat teremtett. Ekkor mint a bibliai Jehova megtekintette művét és annyira meg volt vele elégedve, hogy elhatározta, a fekete gyikoknak hatalmat ad minden csúszó-mászó teremtmény fölött a földön. Igy tehát lábaikat ujjakra osztotta, arczukból orrot, szemet, fület és szájat mintázott és végül megtanította egyenesen állni. Mivel ebben a hosszú gyikfark akadályúl szolgált, hát levágta és kész volt az ember. Még csak a nemeket kellett elkülöníteni. A régi időkben, úgy gondolja az ausztráliai néger, minden változó volt. A kenguru eredetileg óriási szörnyeteg volt. Egy erős vadász széttépett egy ilyen óriási kengurut darabokra és ezekből csinálta a mostani kengurufajokat. Igy találkozik egy- egy ponton a legnyersebb természeti népek kezdetleges mithosza öntudatlanúl csaknem darwini fejlődési gondolatokkal: a vadember érzése szerint még közelebb áll a természethez, mint a bizonyos fokon álló kulturember, neki az a gondolat, hogy egy gyikból formáltatott a többi gyikok legyőzőjéül, elég fenségesnek és emberhez méltónak tünt, mig nem egy filozofusa egy olyan kornak, mely megnemesedett isteneit márványcsarnokokban és gothikus templomokban tisztelte, de emellett mindjobban elidegenedett a természettől, az embernek mindennemű kapcsolatát a legmagasabb rendű állattal is mint erkölcsileg megvetendőt megbélyegezni valónak tartotta. Az ausztráliai szárazföld lakóinak szegényes özönvíz-mondái közül a nyugatausztráliai nyilvánvalóan egy helyi személyhez fűződik: két néptörzs egy folyam két partján sokáig barátságban él; aztán az egyik gőgös lesz és elszigeteli magát; jön egy végtelen erő, a folyam megdagad és a folyam déli partjáról elmenekül a lenézett törzs; mikor visszmataégrunkek, odaát nyilt tengert látnak, mely elnyelte egykori barátjaikat. Ha ilyen elbeszélések misszionáriusok fülébe jutnak, akik hisznek a mózesi történetben és mindenütt a özönvizének nyomait keresik, akkor könnyen állnak be elváltozások és a feketék élénk fantáziája észrevétlenül is hamar meghamisítja a saját hagyományukat az újnak a kedvéért, amelyet a fehér ember rág a szájukba. Ebben az esetben azonban hihetőleg nagyon hiteles és hamisítatlan ősforrásához jutottunk a teljesen lokális özönvíz-mondáknak s ez az egy fényt vet a legtöbb ilyennek eredetére. Az ausztráliai négertől Amerika legészakibb részének eszkimójáig s ennek európai és ázsiai rokonáig meglehetős nagy ugrás. A megváltozott háttér egészen más természeti képeket hoz létre. Az eszkimó fantáziája szerint a mennyboltozat egy északon fekvő csúcsos hegyen nyugszik és ezen forog. Mithologiája a mi Gönczöl-szekerünk csillagképéhez fűződik, amelyben ő egy rénszarvast lát; az Urin-övben fókavadászokat lát, akik egykor vadászat után nem tudták megtalálni a hazafelé vezető utat és az égbe jutottak. Az ember, mondja a grönlandi, az égből keletkezett. Ő nemzette egy görönggyel a nőt. Az első emberek aztán czivakodtak azon, hogy halhatatlanok legyenek-e az emberek, vagy sem. A nő igy szólt: «Hadd haljanak meg, hogy helye legyen az utódaiknak.» Egy másik monda szerint az első ember a saját hüvelykujjából teremtette meg a nőt. Az egyik északamerikai eszkimófaj egyik özönvíz-mithosza olyan víztömegekről szól, melyek jéggel borítva túlemelkedte a hegycsúcsokon. Mikor aztán lefolytak, a jég ott maradt függve a hegycsúcsokon, czethalak és kagylók nagy tömege feküdt a szárazon s még ma is meg lehet őket ott találni. Az embereknek vagy akár az emberiség többségének teljes elpusztulásáról azonban nem tudnak. Ennek a mithosznak magváúl könnyen fel lehet ismerni az örök hóval födött hegycsúcsok és megkövesült kagylók megmagyarázására törekvő hypothesist s ez a két természeti jelenség kétségkivül alkalmas arra, hogy az embereket gondolkodóba ejtsék rajtuk. Melancholikus varázsa van azoknak a jövőre vonatkozó képeknek, melyekkel, mint az istenek alkonyáról szóló német mondával, a grönlandi világmithosz záródik. Egykor majd minden ember meg lesz halva. Akkor egy óriási árvíz fogja végig söpörni a földet. Az elsimult vizfelületen azonban a szél a megtisztult port összesöpri uj, szebb és boldogabb emberfajjá. Néhány vonás mintha megfogható módon belehelyezne a sarki lakos szemléletének világába, aki még ma is a jégkorszakkal küzködik: föltámad a végtelen, északi fénytől piros éjjel tökéletes halotti merevségével, hóviharok tombolnak a grönlandi jégmezők óriási lapos felületein, melyek borzalmas sivár képével szemben az afrikai sivatag élettel teljesnek és lakhatónak tűnik fel s amelyen szűk viskóban züllik el egy nem értelem nélkül való nép a piszokban és elme-bénító babonában… Nem csoda, ha itt a mithosz inkább foglalkozik minAdze nig daozlig oakfr vikéagié vneélg, emritnötr zesgeykkori eredetükkel. teremtési mondái, bár e népek kulturális haladottsága máskülönben sok tekintetben jelentékeny, csak kevéssel emelkedik fölébe a bushmanokénak vagy ausztráliaiakénak. Az utóbbiak kicsi fekete gyikjait a kaméleon, Afrikának ez a különös, dülledt szemü, a hozzá hasonló szinű mimóza-lombban mintegy elvarázsoltan függő hüllője helyettesíti, harapófogó zerű lábaival, változékony pergamentbőrével és hosszú, merev spirális farkával, mindenesetre olyan teremtmény, amely minden másnál jobban beleillik a durva fetis-kultusz és a varázsló szemfényvesztés groteszk torzvilágába. A Nilus forrásvidékeinek területén a mangara-négerek mesélnek egy őskorról, mikor az emberek még örökké éltek. Egyszer azonban fennhéjázók lettek s ekkor a «nagy varázsló» haragjában a földre vetette az éggömböt és pozdorjává tört mindent. A pusztaságba aztán egy új emberpárt helyezett, amelynek azonban farka volt. Az asszony egy fiút és két leányt nemzett, akik egyesültek egymással s a testvérrel kötött házasságból az egyik leány kaméleont szült, a másik pedig egy óriást, a holdat. A kaméleon gonosz indulatú volt és kínozta az óriást. Erre a nagy varázsló fölvitte magához az égbe a holdat s ott van azóta ma is. Földi származásának emlékére azonban fogynia kell, mintha meg akarna halni s a nap irigységből foltokat égetett arczába. A kaméleon ivadékai eközben akadálytalanúl terjedtek el a földön. Lassankint lekopott a farkuk és halvány szinüket megbarnította a nap. Jellemző vonása ennek a mondának, épp úgy, mint az ausztráliainak, a töprengés azon, hogy mért nincs az embernek is farka, mint a többi állatnak. A természeti ember nem indult ki misztikus spekuláczióból. Számára az állatnak épp úgy van lelke, mint neki magának. Olyan szembeötlő megkülönböztető jel azonban, mint a farok hiánya az embernél, gondolkodóba ejtette és – az együgyü kapcsolás naiv eredményekép – mithoszra vezette. A mai természetvizsgáló a farok-argumentumot sem fogja már nagyon fontosnak tartani. Különben is az anatomus ki tudja mutatni a farkcsont szemmel látható maradványait minden ember