A félig magyar származású lengyel író útirajza eredetileg a lengyel közönség számára készült azzal a céllal, hogy valós és eredeti módon mutassa be Magyarországot az azt csak felületesen és üres sztereotípiákon keresztül ismerő lengyeleknek. A szerző a kétezres évek közepén, magyar édesapja halála után töltött egy hosszabb időszakot Magyarországon, ahol azelőtt utoljára gyerekkorában járt. A személyes hangvételű, szarkasztikus és éleslátó leírások a jól ismert célpontok mellett Budapest és az ország turisták számára ismeretlen oldalait is felvillantják. Könyve középpontjában azonban mégsem az idegenforgalmi érdekességek állnak, igazi főhőse a magyar életérzés, a nosztalgia, búskomorság és életuntság ritka keverékéből összeálló "magyar spleen", amelynek legfőbb forrását a finom, de nehézkes és laktató, zsíros-rántásos magyar konyhában és a fényes vereségeket és a mártír-szerepet nagy becsben tartó történelemszemléletben és történeti tudatban véli felfedezni. Nem csoda hát, hogy a könyv címéhez hasonlóan az egyes fejezetek élén is beszédes kitalált ételelnevezések állnak (Kádár-paprikás, Horthy-pecsenye, Rákosi-leves, Bulcsú-Lehel-pörkölt, Szent István-szalámi, Gyurcsány-Orbán-lecsó, Kossuth-zsír, Árpád-szelet). A szellemes, néhol maróan gunyoros könyv révén olyan ritka élménynek lehet része a nyitott olvasó, mint amikor egy elkötelezett, a vizsgált "törzset" jól és bensőségesen ismerős antropológus szemén keresztül csodálkozhattunk rá saját életvilágunk megszokott és ismerős elemeire - az igazi irodalmi csemege széles körben ajánlható.